Kórterem a 20. század elejéről. Ma már paravánok is vannak.

Hogy baj van, az hallomásból sejthető volt korábban is, de hogy mekkora, annak valódi felméréséhez egy szombatra virradóra vérezni kezdő nyelőcsőfekély, divatosabb nevén reflux az igazi példázat. Mentő? Reménytelen, két éve sem jöttek, pedig akkor infarktus volt. Taxi? Harminc perc múltán ígérik. Hány liter vére is van egy embernek? - na jó akkor inkább próbáljunk meg magunk odaautózni. Az ügyelet tizenvalahány kilométerre, a forgalom akadozik. Immár beutalóval, persze saját keréken, egy kiskórházba. Kiderül, hogy tévedés történt, ott nincs ilyen ügyelet, ezért megint vissza egy nagykórház sebészetére.

Szerencsére sehol sem kell sokat várni, a többi aznapi áldozat egyelőre még otthon, azt hiszik, megússzák a mai napot. Vagy esetleg mentőre várnak. A húszágyas kórteremben diszkrét, plexivel magasított paravánok. A klausztrofóbiával itt azután nem lesz gond. Túl jó azonban a lelet, áttelepítés a belosztályra. Itt teljesen üres, hatágyas kórtermet találok, szintén a plexis megoldású elválasztókkal. A személyzet mindenütt segítőkész. Gyógyszer? Hoztam persze, a megszokott adagot, mint mások. Csak az új gyógyszereket adja a kórház, mert ugye tetszik érteni..

Az endoszkópos szakorvos félóra türelmet kér, mert az előző beteg után sterilizálni kell. Ő utána - akár egy órát is hajlandó vagyok várni. Lepedőbe csavart éktelenül bűzlő, alul-felülvérző hajléktalan beteg - neki is kiette valami a beleit. (Pizsama, evőeszköz, pohár egyébként fogyóeszköz, vagyis a kórháznak nincs.) Azután szobatársak leszünk, igaz a mellig érő paraván két oldalán. Háromóránként, menetrendszerűen maga alá rondít, a nővérek hihetetlen angyali türelemmel, zokszó nélkül almozzák. Azután látogatói érkeznek, nyomukban olyan szag, hogy menekülés a folyosóra.

Az intézmény legalább az adminisztrációban akar erősnek mutatkozni. Minden beavatkozás előtt beleegyező aláírás, a beteg csuklóján a diszkóból visszaköszönő, sérülésmentesen el nem távolítható műanyag karperec, rajta kód, amit soha senki nem néz. Régebbi személymérleg, de a súlyt már legalább nem latban, hanem kilóban mutatja. Fölötte precíz figyelmeztetés „A műszer(!) csak tájékoztató jellegű mérésre szolgál”. Itt mindenre figyelnek. A földszinti váróterem irattartó szekrényeiről néhány lakat hibádzik, akár haza is lehetne vinni egy kis gyújtósnak valót, netán áttanulmányozni a két-három évvel ezelőtti eseteket. A WC, az már vég. Szerintem a bonctermet is veri.

Harmadnapra, hála orvosaimnak, feltámadtam, és végre haza menekülhettem. Hajrá miniszter úr, innen tényleg szép volna győzni!