© Végel Dániel

Ha panaszkodnak azok, akik a piacgazdaság viszonyai között ezért vagy azért a vesztesek oldalára kerültek, ha meg akarjuk nyerni az ő támogatásukat, de nem akarunk nyíltan szocializmust követelni, akkor mi sem egyszerűbb, mint vadkapitalizmusként jellemezni a fennálló viszonyokat. "Ez nem piacgazdaság, hanem vadkapitalizmus" - hirdeti Orbán, visszahozva a késő kádári korszak reformereinek szemérmes szóhasználatát, amely piacgazdaságot szorgalmazott, mert kapitalizmust nem mondhatott. Márpedig minden komoly ember tudja, hogy piacgazdaság csak egyfajta van: a kapitalizmus. Létezne vad meg nem vad kapitalizmus?

A kapitalizmus a lényegénél fogva vad, és nem is lehet más. Vad abban az értelemben, hogy ahol kapitalizmus van, ott a vállalkozások között éles verseny dúl, amelyben az erősebb teret nyer, a gyengébb meg elbukik. Ez a gazdaság hatékony fejlődésének hajtóereje. Az emberiség számára korlátozott erőforrások állnak rendelkezésre: korlátos a munkaerő mennyisége, amelyet a marxisták társadalmi munkaidőalapnak szerettek nevezni, s amelyet minél hatékonyabban célszerű elosztani vállalatok, iparágak között. Kiváltképp korlátosak a természeti erőforrások, az energiahordozók, a környezeti feltételek, s azokra még inkább áll, hogy közösségi érdek a leghatékonyabb felhasználásuk.

Nemcsak a könyörtelen kapitalisták, hanem a közösség egészének érdeke, hogy e korlátos erőforrásokat minél hatékonyabban használjuk fel, hogy bukjanak azok - mint az egykori szocializmus nagyvállalatai -, akik pazarlóan tüzelik el a szenet és az olajat, rossz hatásfokkal készítenek acélt a vasércből, műanyagot a szénhidrogénekből, s közben súlyos környezeti ártalmakat okoznak. Nemcsak a multik érdeke, hogy kevés munkaerőt foglalkoztató hipermarketekben vegyük meg az élelmiszert, és ne a belvárosi boltokban, hanem nekünk, vásárlóknak is, mert így olcsóbb. A könyörtelen piaci verseny előnyös a vásárlónak, a felhasználónak, a közösség egészének, miközben hátrányos annak, akinek csődbe megy a vállalata, megszűnik a munkahelye.

Éles piaci verseny nélkül nem lennének olyan modern gyógyszereink, orvosi műszereink, amelyek meghosszabbítják az életünket. Még emlékszünk arra, hogy a szocializmus idején korszerű nyugati gyógyszerhez csak minisztériumi kiutalással lehetett hozzájutni, mert ahol nem volt könyörtelen verseny, ott nem termettek modern gyógyszerek sem. Éles piaci verseny nélkül nem lennének olyan korszerű eszközeink, mint a televízió, a számítógép, a mobiltelefon - a szocializmus évtizedeiben Nyugatról csempésztük be az ilyesmit. Az "emberséges" tervgazdaság terméke a zajosan pöfékelő Trabant vagy a rengeteg üzemanyagot fogyasztó Volga, a kegyetlen versenygazdaságé a kis fogyasztású, katalizátoros, biztonságos Volkswagen, Fiat, Peugeot. A kapitalizmus vadságának köszönhetjük mindazt, ami az életünket könnyebbé, egészségesebbé, biztonságosabbá teszi.

A magyar jobboldal irányítói nem szeretik a bevásárlóközpontokat, a külföldi tőkét, a privatizációt - de azért ők is mobiltelefont használnak, és ők azok, akik megtanulták, hogyan kell a vadkapitalizmus technikáját szerverlopásra alkalmazni. Egy bizonyos: ha azt akarjuk, hogy a magyar emberek jobban éljenek, hogy Magyarország ne leszakadjon, hanem felzárkózzon, akkor nem mondhatunk le a versenyről, a "vad" kapitalizmusról.

Más kérdés, hogy az utóbbi jó száz évben a kapitalizmus országaiban kialakultak azok az intézmények, mechanizmusok, amelyek jelentősen enyhítik a verseny hátrányos következményeit. Kialakult a társadalombiztosítás rendszere, amelynek keretében megélhetést biztosítanak az időseknek, gondoskodnak a betegek gyógyításáról, eltartják azokat, akik munka nélkül maradnak. A szakszervezetek államilag üldözött szerveződésekből a társadalmi rendszer fontos építőköveivé léptek elő, törvényben garantált jogokat kaptak, hogy enyhüljön a munkavállalóknak a munkáltatóval szembeni kiszolgáltatottsága, számos országban kialakult a háromoldalú érdekegyeztetés rendszere. A 20. századnak ezek az intézményi újításai egyfajta társadalmi biztonságot teremtettek, ami valósággal megszelídítette a kapitalizmust, polgárrá emelte a proletárt, elindított egyfajta integrációt. Ezek az intézmények Kelet-Közép-Európa átalakuló országaiban is működnek, így Magyarországon is, a szolidaritáselvű társadalombiztosítás mellé létrejött a munkanélküli-ellátás rendszere, létezik országos és helyi érdekegyeztetés, tehát Magyarországon az utóbbi másfél évtizedben sem volt "vadabb" a kapitalizmus, mint Nyugat-Európában.

Csakhogy amiről azt gondoltuk, hogy tartós megoldás, arról a 20. század végére kiderült: ebben a formában nem tartható fenn. A munkavállalói jogok kiterjesztésének európai gyakorlata, a szakszervezetek növekvő hatalma megmerevíti a munkaerőpiacot, a költséges jóléti rendszerek elviselhetetlen mértékben növelik a foglalkoztatás költségeit, az öreg Európa versenyképtelenné válik Amerikával és Ázsia feltörekvő országaival szemben, ahol alacsonyabbak az adók és a járulékok, kevésbé kiterjedtek a jóléti rendszerek. Újra kell gondolni a munkaerőpiac szabályozását, érdekeltséget kell teremteni a munkahelykeresésben, az újraelhelyezkedésben, meg kell fékezni a bérterhek növekedését - összességében új egyensúlyt kell keresni a világméretű versenyben való helytállás és a társadalmi szolidaritás szempontjai között. Hiába próbálná egy-egy ország külön megszelídíteni a kapitalizmust, ha az világméretekben vad marad. Nyugat-Európa országai sorra reformálják meg a maguk munkaerőpiacát és jóléti rendszereit, s ebbe az irányba indulnak el egyes kelet-közép-európai átalakuló országok is.

Vajon van-e erkölcsi alapja a Fidesznek, hogy "magyar szolidaritást" szegezzen szembe a "vadkapitalizmussal"? Mit mutat az ő négyéves kormányzati gyakorlata? A szűken vett gazdaság szférájában a Fidesz-kormány hajlott a verseny korlátozására: verseny nélkül jelölte ki az autópálya-építő céget, a privatizációs törvényt megkerülve a Magyar Fejlesztési Bankon keresztül verseny nélkül privatizált. Nem erősítette, sőt gyengítette azokat az intézményeket, amelyek a piacgazdaságban a gyengék védelmére szerveződtek: a munka törvénykönyvének fideszes módosítása szakszervezeti jogokat szűkített, a kamarai tagság önkéntessé tétele a gazdasági kamarák szerepét korlátozta. A minimálbér-emelés még merevebbé tette a munkaerőpiacot. A munkanélküli-ellátás megrövidítésével, a jövedelempótló támogatások megszüntetésével a Fidesz-kormány nehezítette a piacgazdaság veszteseinek a helyzetét, anélkül hogy állami segítséget nyújtott volna az újraelhelyezkedéshez. A családtámogatási rendszer átalakítása kettéválasztotta a gyermeknevelő társadalmat az adókedvezményt élvező, konszolidált felső és a segélyekre szoruló alsó rétegre.

A Fidesz-kormány a gazdaságban a versenyt és az alkalmazkodást, azon kívül pedig a vesztesek védelmét gyengítette, intézkedései új egyensúly helyett elmélyítették a különbségeket, egészében véve a társadalom dezintegrációját, a kapitalizmus szelídítése helyett annak vadítását szolgálták. A "vadkapitalizmussal" szembeszegezett "magyar szolidaritás" jelszavának tehát nincs fedezete a Fidesz korábbi kormányzati gyakorlatában.

BAUER TAMÁS

(A szerző SZDSZ-es politikus)