Korabeli vendéglátós hirdetése

A magánszemélyek, kisebb cégek hirdetései joggal keltették fel a történészek és az írók figyelmét. Komoly történészek, mint Gyáni Gábor, vagy Buzinkay Géza elemezték a sajátos műfaj darabjait, az írók közül pedig Örkény István egyperces novellák formájában klasszikus álhirdetésekkel ajándékozott meg bennünket. Ezek közül az egyik címét viseli Gáti István "Hozott szalonnával…" című könyve, melyet Fekete Sas kiadó jelentetett meg, és az 1900 és 2000 közötti hirdetések között tallózik. A pszichológus végzettségű szerző a kötet címében az ismert Örkény-novella csattanójára utal, mely Budapesten, a képzelt atomháború után, az élet első jelét egy hirdetésnek tulajdonítja: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”

A kötet aktualitását nemcsak az adja, hogy az apróhirdetéseken keresztül olyan történelmi események hatását tanulmányozhatjuk a mindennapi életre, mint az első világháború, azt követő forradalmak, a második világháború és a holocaust, az újjáépítés és a kommunista diktatúra, az 1956-os forradalom, majd az a rendszerváltás, és a vadkapitalizmus ismételt meghonosodása. Legalább ennyire figyelemre méltó, hogy a könyvben a nyomtatott apróhirdetés tömegessé válását, virágkorát, majd fokozatos eltűnését követhetjük nyomon, mely összefüggésben áll a nyomtatott sajtó fokozatos visszaszorulásával, az elektronikus tömegtájékoztatás és az internet térnyerésével.

Kétségtelenül bealkonyult a nyomtatott sajtóban feladott apróhirdetéseknek. Bizonyos válfajaikkal már egyáltalán nem találkozunk. Kik hirdetnek ma már Bösendorfer zongorát megkímélt állapotban? Ki hinné, pedig Gáti István kötetében olvasható, hogy egy Fűst Milán nevű író 50 000 (inflációs) pengő jutalmat ígért 1945-ben annak, aki visszaszolgáltatja a Nemzeti Színház előtt hagyott bőröndjét, benne kézirataival? Az egész kitaláció volt, csak fel akarta hívni magára a figyelmet.

Napjainkra külön hirdetési újságok jöttek létre, melyek közül sok ingyenes, és egészen más, elidegenedett üzleti világot képviselnek. A fiatalabb nemzedékek társat és ingatlant az interneten keresnek, előre magadott paraméterek alapján. Néhány évtizede még ismeretlenek voltak a „fejvadász” ügynökségek, melyek külföldi multinacionális cégeknek verbuválnak alkalmazottakat, globalizált karriert ígérve mérlegképes könyvelőknek és go-go görlöknek, mélytengeri búvároknak és helikopterpilótáknak.

A történelem távolából érdekességekre is felfigyelhetünk. Például arra, hogy egykor apróhirdetésekkel kerestek és kínáltak örökbe fogadható gyerekeket, mert az állam még nem szabályozta az adoptálást. Vagy a zsidótörvények szülte abszurditás az 1938 és 1944 közötti hirdetésekben: „felvennénk, alkalmaznánk őskeresztényt”. Pedig őskeresztények a Római Birodalom korában éltek.

Ott vannak továbbá a történelmi sorsfordulók idején jelentkező „Eltűnt”, vagy „Keressük” rovatok, melyek a magyar lakosság hatalmas vérveszteségeire utal. Az sem érdektelen, ahogy az 1989 utáni hirdetések világába visszatér az addig csak jobbára illegálisan űzött prostitúció, és hogyan válik egy csapásra népszerűvé fiatal férfiak körében az „őrző-védő” szakma.

A társkeresők a mai rámenős, célirányos módszerek annak idején jóval romantikusabb eszközökkel éltek. Ki tudott ellenállni a Magyarság 1926 évi számában megjelent versikének „Kinn már a kor férge rág/De érző szíve, íme, még tág/ Vágyik oly szelíd ibolyára/Kinek ő lenne a párja.(…) Ki engem választ férjül,/Azt veszem feleségül./’Anyagiakra gondja ne legyen’ 50.029./Jeligémnek ezt teszem.”

Soha nem fogjuk megtudni. És azt sem, hogy mi volt a rejtélyes értelme a Pesti Hírlap egyik 1939-es számában megjelent talányos - apróhirdetésnek álcázott - felhívásnak: „Őstehetség írót és írónőt keres őstehetség író. Cím ifj. Magori Aladár. Pesterzsébet. Baross utca 79.”

Ki hallott a hirdetés feladójáról? A válaszokat „őstehetség” jeligére várom a szerkesztőségbe.

Pelle János