Nem a beképzelt, önző, diktatórikus hajlamúnak mondott egyik, vagy a szerzésben gátlástalannak, hazugnak és csalónak nevezett másik vezér személyes vitája itt a lényeg, hiszen a nagypolitikában sohasem ilyesmi volt a tét. Normális viszonyok között az erőforrások elosztásának (és persze előbb begyűjtésének) az elveiről, gyakorlati hogyanjáról és mikéntjéről szól a politikai küzdelem.

Ebben a normális világban – és most csak a leglényegesebb elemekre koncentrálunk - két nagyobb csoport vágyai manifesztálódnak a politikai küzdelmekben, amelyeket legfeljebb csak színezhet némi ideológiai oltás: a tulajdonosok, ha úgy tetszik a tőkések, a munkaadók érdekei, másrészt meg a velük szemben felálló többieké, vagyis a létükről való gondoskodást az alkalmazotti, az individuális helyett a társas lét erejére bízóké, az arra rászorulóké. Az előbbiek, akik zömmel a konzervatív ideológia hívei, az egyéni képességek érvényesülése révén látják elérkezni a társadalmi boldogulást, szemben a szocialistának is nevezett utóbbiakkal, akik meg nem bíznak a jól hangzó, ámde sokszor mégis akadozva működő áttételekben és ezért a közvetlen gondoskodás elvét vallják.

Ha itt normális világ volna, akkor a választási küzdelmek a szőlőbányák és a duce-effektus, no meg a habkőgyár és a kommunistázás, vagyis a múltban való vájkálás helyett egészen másról szólnának. Arról például, hogy az elkövetkezőkben a konzervatív recept szerint eljárva, csökkentsük-e az adókat, vagyis a központi elvonást és az így megkönnyített helyzetű gazdaság felpörgése hozza-e majd el az általános jólétet? Vagy éppen ellenkezőleg, nem bízva a gazdaság spontán önalakításában testáljuk csak az államra a dolgok közvetlen irányítását, és ehhez a nagyobb adók révén biztosítsunk számára eszközöket. Rendes körülmények között az előbbi elmélet hívei szavaznának a jobb-, az utóbbiaké pedig a baloldalra.

Ha ezzel szemben áttekintjük a legutóbbi országgyűlési választás nagy pártjainak programját, teljes káoszt tapasztalhatunk. Az kecsegtet osztogatással, szociális hálóval akinek a szabad versenyt kellene hirdetnie, miközben pedig adócsökkentéssel, privatizációval bíztatja a rászavazókat – persze a kötelező ígérgetéseken túl – amaz, akitől inkább a közvetlen jóléti intézkedéseket várnánk.

A jelenség oka világos: kiveszett a magyar politikai életből a stratégiai gondolkodás, a felek totálissá, választástól választásig tartóvá puffasztották az elvszerűséget - amúgy nemzetközi szokás szerint - sutba dobó kampányaikat. Pedig a választások, akármennyire is bánják a vesztesek, befejeződtek, eredményüket komoly jogi érvekkel kikezdeni ma már lehetetlen. Ami pedig a kormányon lévők dolgát illeti, röviden és tömören: eddigi eredményeiket szemlélve sokkal jobban tennék, ha inkább tennivalóik szakmai kérdéseire koncentrálnának a személyes sérelmek mind látványosabb és lehetőleg azonnali megtorlása helyett.

A jelenlegi helyzet mindenesetre arról árulkodik, hogy mindkét fél saját kitűzött elvi céljait - már ha egyáltalán vannak még ilyenek - hanyagolva inkább az ellenfél mozdulataira figyel. Politikusaink szereplése mindinkább faluvégi focipályák helyiérdekű sztárjainak dribliző mutatványára emlékeztet. Rendet kellene tenni végre a pártok világában, helyükre rakni a dolgokat, felhagyva az ideológiai harcnak álcázott személyeskedő, a szemben állókat a másik tábor és főleg annak vezére iránti gyűlöletre uszító, sehova nem vezető kampányokkal.

Michnai Attila