A következmények súlyosak: legfőképp lassul a gazdasági növekedés és vele a munkahelyteremtés is. Az eddigi "dübörgés" arra futotta, hogy az egyik leglassúbb növekedésünk legyen Kelet-Közép-Európában. Az előrejelzések szerint jövőre már néhány régi EU-tagállam is megelőz bennünket. És az EU szerény mérce: gyorsan veszti világgazdaság-béli súlyát Ázsia, Észak-Amerika és újabban már Afrika javára is.

Az ár, amelyet az ámokfutásért fizetünk, most még jövő, de egyben már múlt is. Tanulni kell belőle, és fel kell tenni a kérdést: lesz-e választási költségvetés a következő és az azt követő országgyűlési választások idején is? Verbális választ nem várunk rá. A történtek után semmi jelentősége sincs annak, hogy a kormány és a kormánypártok mit mondanak. Komolyan csak az vehető, ha intézményi garanciákat teremtenek az újabb ámokfutással szemben. De sajnos a most készülni látszó "garancia" inkább csak gyenge alibi.

A kormánypártok köreiben egyre több a híve egy olyan költségvetési tanács létrehozásának, amely felemelné szavát az állam esetleges túlköltekezésével szemben. Más országok más körülményei között működnek ilyen szervezetek; de mit jelentene a tanács létrehozása nálunk?

Mielőtt válaszolnánk, vegyük számba, hogy ma milyen intézmények szoktak aggódó bírálatokat mondani a költségvetési hiány alakulásáról: Állami Számvevőszék, vállalkozói érdekképviseletek, Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Európai Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), Európai Bizottság, Európai Tanács, nemzetközi hitelminősítő szervezetek (Fitch, Standard and Poor's, Moody's, JCRA), beruházási bankok (Goldman Sachs, Dresdner Kleinwort Benson és mások) stb.

A kormányzat rendszerint optimista mesékkel és más képtelenségekkel, nemritkán a bíráló hozzá nem értésének egyszerű deklarálásával reagál ezekre a bírálatokra. Ha most néhány, bármennyire hozzáértő honfitársunk költségvetési tanács néven bekerül az előbbi felsorolás végén szereplő "stb." elé, akkor a kormányzat képviselői a képtelenségeket az ő esetleges bírálataikra is elismétlik, úgyhogy azokat nekünk az újságban eggyel többször kell elolvasnunk. Ebből jobb nem kérnünk. Ellenben hasznos lenne, ha megszűnne a kormányzati kommunikációban a szakszerű érvelés visszautasításának effajta kultúrája.

Az érvelés szakszerűsége, ha normává válik, máris némi intézményi garancia egy kiszámíthatóbb kormányzati viselkedésre, és arra, hogy a halmozódó bajokat nem lehet a válság küszöbéig eltitkolni.

De sok mást is lehetne tenni. Mint Veres János pénzügyminiszter mondta, a "választás nem a prognóziskészítés ideje", azaz a kampány idején nem készítettek költségvetési előrejelzést, ezért jött később meglepetésként a hiány megkétszereződése. Ám higgyünk neki, de akkor azt is tegyük hozzá: a minisztériumban és alárendelt szervezeteiben foglalkoztatottak egy része a prognóziskészítésen kívül máshoz nem is nagyon ért. Akkor nekik megtiltották, hogy dolgozzanak a fizetésükért? Ha ezt törvényeink megengedik, akkor indokolt lenne változtatni rajtuk.

Továbbá, a választás első fordulója előtt elhalasztották a költségvetési egyenleg közzétételét, "mert az befolyásolhatta volna a választókat". Lám, milyen közel vagyunk még a mindenkire tartozó, alapvető információkat a legfelső pártvezetés titkaiként kezelő Kádár-(Fekete János-)korszakhoz. Megfelelő szabályok kialakításával ezen is lehetne változtatni, és mellesleg azért is kellene, mert a Nemzetközi Valutaalap igazgatóságában 1998 áprilisában mi is megszavaztuk a fiskális nyíltság eljárásairól szóló viselkedési szabályzatot. Azután szét lehetne nézni például Nagy-Britannia költségvetési túlköltekezést, fedezetlen kötelezettségvállalást tiltó törvényi előírásai között, hátha van közöttük átvenni való.

Minderre persze csak akkor van szükség, ha valós akadályokat akarnak gördíteni egy későbbi újabb ámokfutás elé. Ellenkező esetben megteszi a testületalakítási hullámba jól beleillő költségvetési tanács is.

 

(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézete munkatársa)