Stanislaw Wielgus

Lengyelország – illetve általában a posztkommunista régió – történelmét ismerők nemigen csodálkoznak a kimutatáson, mely szerint a lengyel klérus papjai közül minden tizedik a szovjet tanácsadók által létrehozott varsói állambiztonság besúgója volt. Amikor 1980 nyarán megalakult a Szolidaritás, egyedül a lengyel fővárosban hetek alatt 2400 belügyi informátort építettek be a vasfüggöny mögötti első független szakszervezet tagságába. Ha néhány nap során képesek voltak behálózni egy újonnan alakul szervezetet, el lehet képzelni, hogy milyen eredményeket produkáltak négy évtized alatt az egyház berkeiben. A kommunista egyházpolitika a megalkuvásra nem hajlandó felekezeti vezetőket (köztük a „lengyel Mindszentyt”, Wyszyńsky kardinálist vagy Kaczmarek püspököt) az 50’-es évek során bebörtönözte, vagy félreállította. Akik helyükön maradtak, ezt csaknem kizárólag valamilyen szintű kollaboráció vállalásának árán tehették. Mely a szimpla, formális lojalitástól a hívek nyílt beárulásáig terjedt.

A fenti szabályt próbára tevő kivételek egyike volt a lengyel bíborosi székből Róma püspökének hivatalába került Karol Wojtyla. Akinek a kommunista rezsim lebontása iránti elkötelezettsége hamar nyilvánvalóvá lett. Ám az 1989-90-es rendszerváltás után álláspontja az egyház diktatúrában játszott szerepével kapcsolatban – finoman szólva – kétarcú volt. Szavakban természetesen elítélte az állampárti represszió kiszolgálóit, a gyakorlatban viszont nem különösen szorgalmazta, hogy átvilágítás nyomán lecseréljék egyháza kompromittálódott méltóságait. Nem utolsósorban azért, mert a potenciálisan érintett kelet-közép európai bíborosok, érsekek, megyéspüspökök közül kerültek ki az eutanázia, abortusz, melegházasság ügyében ortodox, fundamentalista valláserkölcsi elveket követő II. János Pál legfőbb támogatói. Nyugat-Európa zömében megengedőbb, reformpárti papságára nemigen számíthatott.

Morális értelemben azért is különösen súlyos a dolog, mivel a katolicizmusban épp a bűnbánat és a vétkek megvallása az egyik legfőbb erény. De a másokat, különösen a tanításaival ellentétes módon gondolkodókat rendkívül nagy erkölcsi szigorúsággal elítélő Vatikánnak a diktatúrák működését illető saját felelősségével kapcsolatban - hatalomtechnikai szempontok okán - igencsak maga felé hajlott a keze. (Tegyük hozzá: a sötét félmúlt e mozzanatainak tisztázásában a protestáns és zsidó vallásfelekezet elitje sem jeleskedett.)

És nem kizárólag az önkényuralmi rendszerek reverendát (netán püspöksüveget, bíborosi talárt) viselő besúgóinál lépett működésbe az eklézsia mundérjának bemocskolódott becsületét védelmező mentalitás. 2003-ban publikálta a CBS amerikai tévélánc azt az 1962-ben született titkos vatikáni belső utasítást, amely az egyház kebelén belüli pedofil bűncselekmények eltussolására utasította az illetékeseket. Egyházjogilag legitimálva egy, a nyugati civilizáció értékpreferenciáiba ütköző praxist.

Meglehetősen groteszk, hogy a két azonos nemű felnőtt büntetőjogilag irreleváns szexuális kapcsolatát sok évszázada fertelmes bűnnek tartó Vatikán évtizedeken át mentegette gyermekek – hívők és ateisták által egyaránt elítélt – megerőszakolóit. Nnémiképp visszás, hogy az egyház úgy követel etikus magatartást a társadalomtól, hogy önnön kétes ügyeit illetően reflexből a hallgatást, a görcsös, zsigeri bezárkózást választja. A pedofil-és ügynökbotrányok ugyanis valamiféle „duplagondolós” egyházi kettős mérce létét jelzik, tehát, hogy a klérus, stílszerűen mondva, bort iszik és vizet prédikál.