Az első magyar postaautó. Nemzetközi tenderen nyert

A Magyar Posta egyre szaporodó gondjait próbálja e bezárásokkal - ha nem is megoldani,- de tünetileg kezelni. Csakhogy mindez – bár vitathatatlanul szükséges – önmagában nem elég. Néhány tucat vagy pár száz – zsebkendőnyi alapterületű – falusi kirendeltség megszüntetése aligha orvosolja a posta szerkezeti problémáit.

Pedig a  levélforgalomnak alig hat százalékát teszik ki a magánszemélyek borítékjai. Legtöbbünk – kivéve a világhálóval megbarátkozni nem tudó idősebbeket – nemigen ír hagyományos levelet, még ünnepi képeslapjait is drótpostán továbbítja. Ahogy baráti üzeneteit, vizsgadolgozatait, családi fotóit, munkával kapcsolatos dokumentumait is. A postát legfeljebb akkor ejtjük e célból útba, ha kénytelenek vagyunk hivatalos – bírósági, közigazgatási – ügyekben levelezni. Papíralapú levelet manapság túlnyomórészt azok írnak, akiknek muszáj – cégek, közületek, intézmények.

Nagy mázlija a Magyar Postának, hogy a digitális ügyintézés hazánkban múlt századi állapotban leledzik. Mert ugyan melyik hivatalsegéd állna sorban a postán, ha a számítógép előtt, gombnyomással letudhatja az egészet? Megjegyzendő, hogy a postázással megbízott irodisták miatt retteg az átlagpolgár a postára menéstől. Beáll a sorba egy levéllel és három csekkel, örülvén, hogy előtte csak ketten vannak. Aztán valamely cég előtte sorra kerülő titkárnője laza mozdulattal előhúz táskájából százvalahány borítékot. Hősünk félhangosan káromkodik, de nem sok mindent tehet. Kivárja a sorát, vagy átlép másik ablakhoz (aztán lehet, hogy ott is hasonló sorsra jut). Mert a posta képtelen a nagytételű, közületi levélfelvételt a lakosságitól elkülönítve, külön ablaknál kezelni.

Bizonyos súly fölött postai monopólium a csomagok szállítása. Ennek következménye a látvány, amely nagyvárosi buszpályaudvarok szigetperonjain tárul a figyelmes szemlélődő elé. Amikor a távolsági járat beáll, mindig van pár ember, aki nem száll fel, hanem átad valamilyen dobozt, táskát a sofőrnek. Az beteszi a csomagtartóba, az utasok holmija mellé. Gazdát cserél egy kiscímletű bankjegy is, aztán a busz kigördül a megállóból. Szülők küldenek így csomagot az ország másik végében tanuló gyermeküknek. Az egyetemista kimegy a végállomáson a járathoz, a vezető pedig odaadja neki a küldeményt. Gyorsabb és olcsóbb, mint a posta. 

Párkilós csomagot küldeni „hivatalos úton” mondjuk Győrből Szegedre ugyanis nem épp vékony pénztárcájúaknak javallott dolog. A posta méregdrágán szállít, főleg, ha sürgős/romlandó vagy értékbiztosított tartalomról van szó. Hogy miért? A verseny hiánya, s a belőle adódó mellékhatások, így a gazdaságtalan vízfejűség következtében létrejövő funkciózavarok, a politikai kurzusonkénti – nem feltétlenül szakmai alapú – menedzsmentváltások, az ügyfél-szolgáltató kapcsolat formális volta, a „nem tudja a jobb kéz…”-típusú működés. És a lista egyáltalán nem teljes.

A legjelentősebb – és biztosnak látszó – bevételt mégis a közműszámlák fizetésének postán keresztüli bonyolítása jelenti a cégnek. Hogy az emberek többsége ma is sárga csekken – nem pedig az egyszerűbb, bankszámláról való leemelés által - rendezi a gáz-és áramszolgáltatás díját, annak oka korántsem abban keresendő, hogy a Magyar Posta olyan flott szolgáltatást nyújt. Sokkal inkább abban, hogy a polgárok jelentős része – filléres anyagi gondok miatt – gyakran határidőn túlra csúsztatja a számlák befizetését. Amit egy banknál nyilvánvalóan nem tehetne meg.

Nagyon valószínű hát, hogy a 2009-re tervbe vett piacnyitás a postát – finoman mondva – kihívások elé állítja. Hiszen nem „a” Postára, hanem egymással konkuráló, az áraikat kölcsönösen leszorító postai szolgáltatásokra van szükség. Vegyünk példát a magánosított, immár a tőzsdén is jegyzett osztrák postáról, ahelyett hogy egy tengersok sebből vérző állami behemót réseit foltozgatjuk.