Díszszemle Teheránban

Szeptember 11. után az Egyesült Államok hadereje kiiktatta a szunnita tálib rezsimet, amely Irán legfőbb riválisának bizonyult az iszlám fundamentalizmus világpiacán. Utána megdöntötte az iraki Baath-uralmat, hozzájárulva a korábban üldözött síita vallási pártok kormányzati térnyeréséhez. Mivel a Pentagon csapatait leköti a fenti két állam mind reménytelenebbnek tűnő pacifikálása, az iráni vezetésnek gyakorlatban nemigen kell tartania a hatalma megdöntését célzó valós katonai fenyegetéstől. Viszont a perzsa teokrácia határai mentén tapasztalható amerikai jelenlét lehetőséget teremt a demokráciahiány és toleranciadeficit nyavalyáival küzdő iráni társadalmat de facto uraló bigott vallási méltóságoknak, hogy a kívülről jövő istentelen hódítók rémképével tovább hiszterizálják alattvalóikat.

Aligha megnyugtató tehát a hír, miszerint Irán háromezer urándúsító centrifuga beüzemelését tervezi. Nyilván nem független e ténytől, hogy nyolc Öböl-menti arab állam az USA-val közös nyilatkozatban figyelmeztette a síita államot. A dokumentum arra inti Teheránt, ne avatkozzon bele a vallás- és polgárháborúvá fajuló iraki szituációba. Gyanújuk, hogy a lassan atomhatalommá váló ország fegyveresen beavatkozik a szunnita dominanciájú arab kisállamok és középhatalmak ügyeibe, finoman szólva nem megalapozatlan. Irán nemcsak zsidók és nyugatiak, de arabok elleni gyilkosságokat is szponzorál. A khomeinista papi diktatúra titkosszolgálata 1981-ben összeesküvést szervezett a bahreini emír megbuktatására. ’83-ban az iraki-iráni háborúban Bagdadot támogató Kuvaitban robbantásos merényletsorozatot hajtottak végre. Ajatollahuk utasítására militáns síita provokátorok évről évre megpróbálták zavargásokba fullasztani a mekkai szertartásokat.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Teheránból vezérelt hírszerző-felforgató gépezet jócskán beépült a síiták uralta iraki kormány, állambiztonság és hadsereg legfelsőbb régióiba. Eme tevékenységüket sem ma kezdték. Az 1980-88 közötti háború idején a fogságba esett irakiakat a náci koncentrációs táborok szelektálásának mintájára szétválogatták vallási hovatartozás alapján. A síita foglyokat drasztikus átnevelésnek vettették alá, gyakran kényszerítve őket, hogy a Badr Brigád nevű renegát katonai egységhez csatlakozzanak. Ők alkották volna a Baath-rezsim teokratizálásának emberanyagát. Az is nagyon valószínű, hogy a ’91-es Öböl-háború idején Irán nem szívjóságból engedte, hogy Szaddam légiereje az ő bázisaikon keressen menedéket. Hanem talán ezt az iraki hadseregbe való beépülésre kínált ziccert sem hagyták veszendőbe menni.

Irak – morális szempontból helyes – felszabadítása/megszállása praktikus síkból nézve csapnivaló kivitelezésben, a legrosszabb időpontban ment végbe. Szaddam Husszein el akarta hitetni a világgal, hogy tömegpusztító fegyvereket birtokol. Abban reménykedett, ha felülnek neki, akkor nem merik lerohanni. Ugyanúgy futni hagyják, mint Kuvait bekebelezésének meghiúsulása után. A Bush-adminisztráció pedig – a szkeptikus érveket lesöpörve - el akarta hinni, miszerint Irak képes lenne toxikus vagy bakterológiai genocídiumra. Kétségtelen, hogy bebizonyítva nem volt az ominózus, pokoli fegyverarzenál léte, de kizárva sem. Az ENSZ különleges fegyverzetellenőrző bizottságának vezetője, Richard Butler szerint „mindenekelőtt az iraki együttműködési készség hiánya miatt – lehetetlen volt pontos képet nyerni a tényleges helyzetről, vagyis lényegében semmi sem igazán bizonyítható (de az ellenkezője sem.”) Hans Blix biztonsági tanácsi expozéjában rámutatott „arra nézve sem kaptak bizonyítékokat Iraktól, hogy a kilencvenes évek elején kétségkívül meglévő készleteit megsemmisítette volna, ahogyan állította”. S valóban, ugyan miért rúgta ki zsinórban a diktátor világszervezet ellenőreit, ha nem volt takargatnivalója? Az egyik lehetséges válasz: a lehetséges invázió elriasztása.

Amerikai hagyta magát beleugratni ebbe, ahelyett, hogy a tálibok kipurgálása után rögtön Irán ellen fordult volna – ha kell, Szaddam csöndes, háttérbeli támogatásával. Így ugyanis még az egyensúly is meglett volna – a szunnita rémuralom után egy síita rendőrállamot döntünk meg, amely nagyon is bizonyíthatóan dolgozik a termonukleáris ütőerő kifejlesztésén. De most már késő bánat, ebgondolat. A mollák nevető harmadikként nevetnek a markukba. Azt sem lehet kizárni, hogy a kármentő akciókká degradálódott iraki hadműveletek egy hadüzenet nélküli, közvetett amerikai-iráni háborúba torkollnak. Nem jobban megérte volna egy, Teheránnal szembeni preventív csapással elejét venni-e horrorszerű forgatókönyvnek? Persze e sorok – annakidején, Irak esetében lelkes beavatkozáspárti – írója is csak utólag ilyen okos.