A kommunizmus utolsó lehelete

A rendszerváltás idején, 1989-90-ben árulták egy ideig a souvenir-boltok Budapesten „a kommunizmus utolsó leheletét”. Emlékeznek még rá? Kicsi fémdoboz, amibe nem májkrémet töltöttek, hanem üresen hagyták és ráragasztottak egy vörös csillagos címkét. Jópofa gadget volt, a külföldi turisták, akik gyakran megfordultak itt abban az időben, buzgón vásárolták, a vasfüggöny levágott és souvenirré szelídített darabjával együtt.

Most utólag visszatekintve a magyar demokrácia tizenhét évvel ezelőtti „mézesheteire”, egyértelműen úgy tűnik, ezzel az üres konzervvel ugyanúgy lejárt szavatosságú árut sóztak ránk, mint amelyeket a MEGA csoport és egy sereg hasonló multicég forgalmazott, s a közelmúltban foglaltak le a különböző Pest környéki hűtőházakban. 1989-ben, amikor árulni kezdték a dobozt, a magyarországi kommunizmusban nem volt már egy szemernyi szufla sem, hiszen már valamikor a hetvenes évek elején kiszenvedett, Vagyis ha hazai levegőt tartalmazott a doboz, a felirata nem felelt meg a tartalomnak, azt meg nehezen e képzelhető el, hogy akkoriban mondjuk Észak-Koreából importáltak ilyesmit.

Egyre világosabb a közvélemény számára, hogy a rendszerváltás, melyre olyan büszkék voltunk annak idején, legföljebb szimbolikusan szakította meg a kései Kádár-rendszer folyamatosságát. Átfestették a cégtáblát, és a főnök, meg néhány legközelebbi, kompromittálódott munkatársa visszavonult a politikától. De a beosztott cégvezetők tovább vitték a boltot, időről-időre átrendezve a kirakatot.

A nyolcvanas évek első felében a világosabban látó MSZMP vezetők, és a velük szoros kapcsolatban álló bankárok és közgazdászok számára nyilvánvalóvá vált, a Szovjetunió képtelen több anyagi áldozatot hozni kelet-közép-európai befolyási övezete megtartásáért. Így a pártállami rendszert tőkés befektetőkkel kell megfinanszíroztatni. Vagyis nyitni kell a nyugat felé, kölcsönöket kell felvenni, vállalva ennek politikai következményeit, a kereskedelmi bankrendszer kiépítésétől a Soros-alapítvány beengedéséig (ami halálos csapás volt az MSZMP kulturális, majd tájékoztatási monopóliumára), a különböző vállalkozói formák legalizásától az személyi jövedelemadó rendszerének bevezetéséig.

Mindaz, amit már a többpártrendszerű választások útján hatalomra került kormányok produkáltak, megerősítette a magyar tömegek eredendő politikaundorát, elfordulását minden közösségi jellegű áldozatvállalástól, és hajlamát a privát megoldások keresése iránt. Ugyanakkor a régi rendszer által 1945-ben felkeltett, és évtizedeken át táplált szocialista illúziók a vadkapitalizmus viszonyai között is szívósnak bizonyultak. A rideg valóság és a vigasztaló eszmények határmezsgyéjén vitathatatlanul Magyar Szocialista Párt egyensúlyozott a legügyesebben, mintegy „megszüntetve megőrizve” az MSZMP főtitkár hajdani unalomig csépelt gyakorlatát a kétfrontos harcról. Kádár valóban nagy tapasztalatot szerzett a népszerűség megszerzésében és kiaknázásában: állítólag Margaret Thatcher mondta neki 1984 februári, budapesti találkozásukkor: „Kádár úr, úgy tűnik, Ön demokratikus választások révén is megtartaná a hatalmat.”

Kiürülnek a színházak?

Úgy érzem, mostanában érünk az 1980-es évek elején kezdődött, majd többpárti demokráciává alakult kései Kádár-rendszer végére. A "koraszülött jóléti állam” maradványainak radikális felszámolása eljutott arra a pontra, amelyen túl kirajzolódik a rendszer sokáig elfedett legitimációs válsága. A válság jelei mutatkoznak a középosztály egyes csoportjaiban, repedezni kezd a gazdasági és kulturális konszenzus, melyet még a nyolcvanas évekből örököltünk. Az elmaradt, illetve félresikerült reformokért, a hiába vállalt áldozatokért senki nem vállalja a felelősséget.

A hatalom gyakorlói természetesen megpróbálják az ellenzéket okolni modernizácós és adaptációs kísérleteik kudarcáért, de ha jól meggondoljuk, lényegében ugyanaz a szűk szakértő kör futott neki a nyolcvanas évek elején az első nagy reformhullámnak, hozta létre a 1991-92-ben a világpiaci nyitást, majd érte el a Bokros-csomag ellentmondásos eredményeit. És ugyanez a társaság halmozott 2002 áprilisa óta hibát hibára, és hozott létre az Európai Unióban példátlanul magas államháztartási hiányt és költségvetési deficitet, amely szükségessé teszi a jelenlegi, sokak számára értelmetlen áldozatokat, a jelenlegi megszorító intézkedéseket.

Elgondolkodtató, hogy az állam, illetve a fővárosi önkormányzat immár nem képes finanszírozni azokat a kulturális intézményeket sem, melyek az eddig továbbélő kései Kádár-rendszer támaszai voltak: az állami televíziót és a fővárosi színházak legnagyobb részét. Itt teremtek a közönség kedvenc színészei, akik a tudományos élet jeles alakjaival, professzorokkal, újságírókkal és művészekkel együtt mintegy hidat képeztek a politika és a civil szféra között. A liberális nézeteket valló középosztály Hazafias Népfrontját a nyolcvanas évek óta megszokott formájában azonban már nem lehet fenntartani. A Kádár rendszer egykori eredményei fölött elszállt az idő, még akkor is, ha mindmáig nyomot hagytak társadalmunk fejlődésén.

Nem lehet folytatni „a jövőnek a múltra alapozott felélését”, amit az MSZP jelenleg is aktív politikusai közül a volt miniszterelnök, a nyugdíjasok barátja, Horn Gyula testesített meg. Nem véletlenül bírálta az orvosi vizitdíj bevezetését, a Gyurcsány-Molnár-féle egészségügyi reform sarkkövét.

A politikai vezetés jelenlegi legnagyobb dilemmája, miképpen győzze meg az 1994 után tömegesen kényszervállalkozásokba hajtott polgárokat, hogy érezzék magukénak azt az államot, és azt a politikát, amely eddig a privát profit gondolatát népszerűsítette, s lényegében azt vallotta: „mindenki boldoguljon, ahogy tud”. Gyurcsány Ferencnek eddig sem volt egyszerű a közösségi érdekekre hivatkozni, a hazafias áldozattól sem visszariadó nemzeti érzések hangján megszólalni. Most, hogy a Kádár-rendszer utolsó lehelete is elfogyott, és az infláció is meglódul, mély levegőt kell vennie, hogy valami olyasmit mondjon és üzenjen a magyar társadalomnak, amellyel feledteti az őszödi beszéd nyomán a közvéleményben róla kialakult képet. 

Pelle János