Zoltai Gusztáv. Átvilágítva.

Ha az érintett főpapok sárosak, akkor nyilvánvaló, hogy miért titkolóznak. Amennyiben – mint ők is hangoztatják - tiszták, úgy viszont érthetetlen a hozzáállásuk, merthogy ezzel pont olyan látszatot keltenek, mintha volna mit takargatniuk. Mellesleg furcsa, hogy azon vallási közösségek irányítói zárkóznak el a múltfeltárástól, amelyek tanításaikat a bűnbánat, a lelkiismeretvizsgálat és a vétkek megvallásának fundamentumára építik.

Ha elolvassuk az ügy alpereseinek – vagy jogi képviselőiknek - a per részleges kimenetelét minősítő nyilatkozatait, akkor igencsak furcsa benyomásaink támadhatnak. A bíróság elé citált egyházi méltóságokból ugyanis látszólag csak úgy sugárzik a jóindulat és segítőkészség. Kommentárjaik alapján dehogyis akarnak ők titkolózni.

Bosák Nándor, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia korábbi alelnökének sem az ellen volt kifogása, hogy megismerjék azokat az aktákat, amelyek róla is tartalmazhatnak adatokat. „Ha bárki erre engedélyt kér tőlem, én szívesen megadom azt.” A Magyar Evangélikus Egyházat vezető Frenkl Róbert is egyetértését fejezte ki az ítélet szellemiségével, az a véleménye, hogy „nyílttá kell tenni az egyházi szereplők múltját”. Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója például már korábban átvilágíttatta magát, s az a vizsgálat akkor számára kedvező eredményt hozott. Nem az átvilágítás ellen tiltakozik tehát, hanem a per tárgya ellen, annak megállapítása ellen, hogy ő a politikai közéletet „feladatszerűen befolyásolná”.

Az államhatalmi intézmények vezetői természetszerűleg közszereplőnek minősülnek, hiszen a népszuverenitás adta jogosítványok révén végzik feladataikat. De egy hitéleti szerepet betöltő püspök, vezető lelkész, főrabbi első blikkre legitimnek tűnő módon hivatkozhat rá, miszerint az állam és egyház szétválasztása révén utóbbinak nincsen a törvényből levezethető közstátusza. Csakhogy a dolog ott bicsaklik meg, hogy egy, magántulajdonon alapuló többpártrendszerű parlamentáris jogállamban a közhatalom a társadalomnak csupán egyik, de nem egyetlen fontos, a polgárok életére befolyással lévő alkotóeleme. Demokráciában a honpolgári közösség részérdekeket artikuláló, így önálló társadalmi alrendszerekben szerveződik akaratképző tényezővé. Ilyen a piaci szektor, a dolgozói érdekvédelem, a civil társadalom, a médianyilvánosság, a különböző szakmai intézmények, a kultúra és tudomány világa – illetve a hitélet.

Amennyiben az állam, önkorlátozó módon igyekszik visszavonulni, s csak abba beleszólni, amibe feltétlenül szükséges, akkor mindez azt (is) jelenti, hogy a lakosságra fokozott hatást gyakorolnak az olyan szervezetek, amelyek vezetői nem államhivatalnokok ugyan, de „feladatszerűen befolyásolják a közvéleményt a nyilatkozataikkal”. Így nagyon is helyes, hogy nemcsak képviselők, miniszterek, de – újságíróként elsőnek mondva - a lapszerkesztők, szakszervezeti elnökök, nagyvállalati vezérigazgatók, kamarai tisztségviselők, alapítványi kurátorok, elnök által kinevezett professzorok, és bizony az egyházak frontemberei is belépjenek az átvilágító kamrába, hogy végigtapogassák őket a múltvizslató röntgengépek sugarai. Ha lenne Ateisták Szövetsége, annak főtitkárát ugyanúgy át kéne világítani, mint a hívők reprezentánsait.

Erkölcsileg finoman szólva kétes álláspont, mely, amikor az adóforintok szétosztása kerül szóba, akkor az egyházak közérdekű szerepvállalását hangsúlyozza, de ha a múltbéli cselekedetek transzparens voltának igénye fogalmazódik meg, akkor hirtelen a magánintézményi lét elefántcsonttornyába kíván bezárkózni.