1995 őszén a Danubius Rádió főszerkesztője voltam, és sok év politikai újságírás után nagyon élveztem, hogy zenéről, showról és üzletről szól a rádió. Akkor indult el a boldogult emlékű Cappuccino, ami sok tekintetben minden mai reggeli laza rádióprofit-centrum ősanyja volt. Az élet szép volt, a Fradi
egy svájci kaland nyomán vezette csoportját a Bajnokok Ligájában és nekem volt jegyem az Ajax elleni pesti meccsre. Kell-e több a boldogsághoz?
Éppen a meccsre indultam, amikor felhívott Havas Henrik, és azt mondta, hogy megbeszélte a miniszterelnökkel, Horn Gyulával, hogy ő országimázs-építési államtitkár lesz, én meg vállaljam el a kormányszóvivőséget. Mondtam Henriknek, hogy jó-jó, de én éppen a meccsre megyek, és nem hiszem, hogy ezt így meg tudjuk beszélni telefonon, és elköszöntem. A Fradit sajnos nagyon elverte az Ajax, engem pedig másnap felhívott Kereszty Gábor a Magyar Televízióból, hogy nyilatkozzam. Mondom: miről? Hát arról, amit bemondott a rádió, hogy az akkori kormánykoalíció vezetői, Horn Gyula és Kuncze Gábor megegyeztek, hogy Havas Henrik államtitkár lesz, én pedig a kormányszóvivő. Mondtam, hogy én nem nyilatkozom semmiről, aztán felhívtam a Miniszterelnöki Hivatalt, és kértem, hogy adják a kabinetfőnököt. Adták, én pedig elmondtam, hogy itt valami félreértés lehet, mert nem leszek szóvivő, nem vállalom. Azt a választ kaptam, hogy tudja. Akkor meg mire jó ez az egész? - kérdeztem. Menjek be pénteken a Parlamentbe, és ott megbeszéljük ezt az egészet. Jó, pénteken elmentem, a miniszterelnök pedig fogadott Havast és engem.
 A kormány arca  © MARABU |
Mindjárt a beszélgetés elején szóltam, hogy szerintem az a legjobb mindenkinek, ha én nem leszek kormányszóvivő. Azt érti, mondta a miniszterelnök, hogy nekem ez a legjobb, de neki miért a legjobb?
Azért, mert én Henriket majd húsz éve ismerem, írtunk együtt verset, könyvet, alapítottunk hírügynökséget, de minden vállalkozásnak két jellemzője volt: egyik sem tartott tovább két hétnél, és mindegyik csődbe ment. Nem hiszem, hogy ez alapvetően megváltozott volna - válaszoltam. Henrik, te ezt nem gondoltad át? - kérdezte a miniszterelnök. Nem, hangzott a válasz. Kijöttünk, aztán Henrik belépett, és egyszerre lett szóvivő, meg államtitkár, mintegy nyolc napig.
A bukás jó nagy volt, a mai napig nem teljesen világos, miért volt erre szükség. Utána a miniszterelnök megbízásából felajánlották, hogy legyek államtitkár és kormányszóvivő, de egykori évfolyamtársamnak azt mondtam: a szakma nem emésztené meg, hogy egy éven belül a negyedik újságíró bukkanjon fel, és bukjon meg. Inkább legyen olyasvalaki, aki nem szakmabeli és hivatali tekintélyével el tudja adni a dolgot. Így lett - közmegelégedésre - Kiss Elemér a szóvivő. Most is valami hasonló megoldásnak kellene következnie, hiszen a politikailag teljesen súlytalan szereplők egy válságos helyzetben semmiképp sem alkalmasak arra, hogy hitelesen beszéljenek…
László József
