Csak remélhetjük, valóban igaz Marxnak azon mondása, hogy minden történelmi esemény duplán játszódik le: először tragédia, utóbb bohózat gyanánt. Márpedig a kijevi államfő és parlament szembenállása kísértetiesen emlékeztet a kis híján másfél évtizede lejátszódott drámára Jelcin orosz elnök és a trónfosztásával bepróbálkozó posztbolsevik törvényhozás viszonylatában.

A 2004 telén végbement narancsos forradalom logikus kulminációja volt annak, amire az ukrán társadalomnak a szovjet romokból az Unió felé kikacsintó nyugatos része nagyon régóta várt. A Bizánc és Róma határvidékén, két civilizáció ütközőzónájában elhelyezkedő, nagyoknak kicsi, kicsiknek nagy ország – a cárok alatt éppúgy, mint Lenintől Brezsnyevig – erőszakos russzifikációnak volt kitéve. A XIX. század folyamán a birodalmi hatalom nemcsak az anyanyelvű könyvkiadást, színjátszást, de a nemzeti identitás motorjaként funkcionáló görög katolikus egyházat is föld alá kényszerítette.

Érthető, hogy az ukránok többsége nem sírt az 1917. februárjában elbukott monarchia után. A nemzeti önrendelkezés folyamatának indítólökéseként megalakult a Központi Rada, melynek elnöke, Mihajlo Hrusevszkij a cári örökség föderatív átszervezését szorgalmazta. Ám ezt – rövidlátó módon – az Ideiglenes Kormány megtagadta. Mire a bolsevikok rögvest megpróbálták a nemzetiségeket szembefordítani a törékeny (és kérészéletűnek bizonyult) demokráciával. Persze ez csak machiavellista taktikázás volt: polgárháborús győzelmük után a kommunisták vörösre átmázolva restaurálták a nagyorosz impériumot, betagolva Ukrajnát is a Szovjetunió centralizált gépezetébe.

Nem vitás, az ukrán nép volt a pártállami totalitarizmus egyik legnagyobb vesztese. A Sztálin generálta 1932-33-as éhínségnek visszafogott becslések szerint is legalább öt-hatmillió áldozata volt. A Generalisszimusz világháborús katonai dilettantizmusa is elsődlegesen őket sújtotta. A felszabadításnak csúfolt impériumváltás után a hatóságok ötszázezer ukránt deportáltak Szibériába, akik közül sokan gerilla harcmodorban küzdöttek a reszovjetizálás ellen. Az ilyen kataklizmák természetesen kihatottak az etnikai viszonyokra. A pangás évtizedeiben a betelepítéssel kombinált oroszosító pártkampány nyomán sikerült az ukránok arányát 80-ról 73 százalékra leszorítani. A tisztogatás még a rendszerhű tagköztársasági első titkárt, Pjotr Selesztet is elérte, akit 1972-ben leváltottak, mert opponálta az elnemzetietlenítő moszkovita politikát.

Az oroszosító tendenciák nem múltak el nyom nélkül. Kinevelődött egy bizantinus lelkületű, szemét Moszkva irányába vető politikusi elit, amelynek emblematikus reprezentánsa volt Leonyid Kucsma. A választási csalások okán kirobbant narancsos forradalom, aztán a gáz-és flottavita alapjaiban rengette meg a két szláv állam közti látszatharmóniát. Akik idehaza amiatt vannak elkeseredve, hogy a magyar társadalom végletesen kettéosztott, talán vessenek egy pillantást keleti határunk mögé, s mindjárt elszáll a rosszkedvük. Emlegetett szomszédunkkal összevetve hazánk a konszenzus oázisa. A szláv kultúrkör bölcsője alapvető értékfelfogási dilemmák mentén hasadt ketté politikailag. Az Unió (és a NATO), az euroamerikai integritás vagy a Bizánc örökébe lépett eurázsiai medve ölelése? bb.

A hézag „csupán” annyi, hogy mindkét szekér- pontosabban sátortábor van annyira beágyazott, hogy egymást legfeljebb polgárháború árán tudná marginalizálni. Ha ezt – természetszerűleg – kizárjuk az eurokonform problémakezelési metódusok sorából, akkor csak valamiféle józan kompromisszum lehetséges. Amelynek keretében úgy navigálják Ukrajnát Brüsszel felé, hogy igyekeznek ürügyet nem szolgáltatni a burkolt orosz intervencióra. Ha nem ezt teszik, nevető harmadikként könnyen megizmosodhat a párhuzamosan orosz-és nyugatellenes, antiszemita ukrán sovinizmus. Mely a „két pogány” előli autarkiás bezárkózást javallja. Ha pedig a „szláv bölcső” a kétirányú rángatás miatti eltörik, arra mindkét fajsúlyos küzdőfél ráfázhat.

Papp László Tamás