Bajosan vonható kétségbe, hogy a legnagyobb szláv államban a népszuverenitás eddig is csak retardált formában egzisztált. Putyin országa autoriter féldemokrácia, ahol a honpolgári jogok oroszlánrésze csupán írott malasztként létezik. Guy Sorman neoliberális politológus az 1989-90-es rendszerváltó eufóriában is úgy gondolta, Oroszországban a nyugati típusú berendezkedés már az anyaméhben kimúlásra van ítélve. Szkeptikusan írta, „az egyetlen orosz demokratát, Andrej Szaharovot már eltemették, aki pedig túlságosan nyugati változatot képviselt ahhoz, hogy valóban közel férkőzhessen az orosz lélekhez. A törvény iránti tisztelete idegen volt önnön népe közgondolkodásától.”

© AP

Az idő mintha igazolta volna a kemény szavakat. A pluralizmus mindvégig idegen volt az orosz politikai kultúrától, a népképviseleti eszme már a genezisnél sérült. A puccsot fontolgató törvényhozási ellenzéket Jelcin hatástalanította, és a parlament ellenőrző szerepét több ponton negligáló, prezidenciális rendszert hozott létre. Amire kétségtelenül szükség volt a Zsirinovszkij és Zjuganov nevével fémjelzett homo sovieticusok és birodalmi ultranacionalisták ellenében. De ennek ára az embriófázisban lévő demokratikus intézmények tetszhalálba sorvasztása volt: oligarchikus nepotizmus, kontroll nélküli hatalomgyakorlás.

Kétségtelen, az utca embereinek körében Putyin igen népszerű. A társadalom abszolút többsége keserűen gondol vissza az orosz reformerek korai kísérletezgetésére, amikor ugyan meghirdették az egyéni önállóságra, felelősségtudatra épített, magángazdaságon alapuló szisztémát, ám az eredmény rohamos szegénység, a maffiauralom megerősödése, az ország tekintélyének süllyedése volt.

Putyin a kiábrándult tömegeket úgy tudta a maga oldalára állítani, hogy az antidemokratikus jogelődök, a cári Oroszország, bolsevik Szovjetunió iránti nosztalgiát is tekintetbe véve a gyenge piacgazdaságot hiperetatizmussal cserélte fel, elfojtotta a hatalommal feleselő civil mozgalmakat, mindezt az anarchia letörésének jegyében. A ’80-as évek végétől az állampárti önkényt privatizálták – a szovjethatalom kollapszusa miatti űrt a keresztapák, oligarchák, tartományi kiskirályok banditizmusa töltötte ki. Putyin nem csinált mást, szimplán visszaállamosított.

Ha az oroszok többsége az elnök híve, Kaszparov renitens aktivistái pedig egy sokmilliós metropoliszban csak pár száz főt számlálnak, ugyan minek őket így szétkergetni? Úgyse tudnák leváltani vagy elűzni a kormányzatot! – mondhatná a nyugati átlagember. A hagyományos, euroatlanti kultúrkörben dívó racionalizmus alapján még igaza lehetne. Csakhogy a rendőrállam bármennyire puha eszközökkel dolgozzon is, a gumibotja ugyanolyan keményen csattan a polgár hátán.

Kaszparovék happeningje olyan volt Putyinék számára, mint amikor egy vékonydongájú, szemüveges pincérfiú beszól a társaságában luxusétteremben ücsörgő, szivarjával a többi vendég orra alá pöfékelő kigyúrt gorillának, hogy itt tilos a dohányzás, nyomja el a bagót vagy távozzon. Ha engedelmeskedik, erőt tisztelő, rá félelemmel tekintő embertársai előtti presztízse kártyavárként omlana össze. Így hát, ami történt, az a bizánci metalogika lencséjén át nézve nemcsak ésszerű volt, de egyenesen szükségszerű. Putyin egyelőre messze áll tőle, hogy egyfajta posztmodern orosz Bonapartévá váljon, de jó úton halad efelé.

Papp László Tamás