Tüntető ember. Meleg magyar © Fazekas István

A melegek elleni szervezett akció vitathatatlanul nagyobb rendvédelmi kihívást jelent az illetékeseknek. Ugyanakkor a szituáció dramatizálása felesleges, és, meglehet, a kívánatossal szemben ellentétes hatást vált ki. Marginális csoportocskák tettlegességig fajuló aktivitása a demokrácia olyan rizikófaktora, amit eltüntetni nem, legfeljebb kezelni lehet. Amellett célszerű különbséget tenni a passzív formában megnyilvánuló, viszonylag békés többségi előítélet, illetve a kisszámú utcai lincselő magatartása között. Fontos látni: a homofób vehemencia fokozódásának kiváltó oka, hogy a trend ellenük dolgozik. A meleg követelések törvényesítése a nyugati civilizáció egyre nagyobb hányadában válik gyakorlattá. S most – éppen a rendzavarás miatt hangsúlyosan napirendre tűzve – esetleg Magyarországon is. Óvatosság tehát indokolt, de a pánik aligha.

A polgárok zömének gondolatvilágában a melegek nem játszanak központi szerepet. Így a velük kapcsolatos ellenszenvük nem több, mint egy, őtőlük idegen dologtól való reflexszerű berzenkedés. Ettől függetlenül persze a közvélekedésben tendenciaként szunnyadó kirekesztő hajlamokat lebecsülni ugyanolyan hiba lenne, mint idejekorán farkast kiáltani.

Való igaz, a melegek anyakönyvvezető elé járulásának engedélyezése feltételez némi politikai bátorságot. De aligha jelent vállalhatatlan kockázatot. Épp amiatt, hogy a dolog nem része a főáramú diskurzusnak. A választók nem azért fogják újra hatalomra juttatni vagy leváltani a regnáló adminisztrációt, mert lehetővé tette vagy megtagadta az eltérő nemi identitással bírók emancipációját.

Szintúgy tarthatatlan érvelés, hogy az Alkotmánybíróság 1995-ben született verdiktje okán lenne kivitelezhetetlen a másságukat felvállalók házasságkötése. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága sok évtizeden át zokszó nélkül tűrte a faji szegregációt – hogy aztán a II. világháború utáni időszakban sora törölje a rasszista ízű jogszabályokat. Mi több: az Egyesült Államok tagállamai közül húszban 2003-ig teljesen rendjén valónak tűnt, hogy szodómia néven büntetik az anális közösülést. De ekkor az ország legfőbb törvényértelmező fóruma alkotmánysértőnek minősítette a rendelkezést. A jogfilozófiai interpretációk összessége nem statikus változatlanságú dogmagyűjtemény, hanem a társadalomfejlődéssel elvárható szinkronban lévő normatív regulatúra.

A paragrafusok, ember alkotta tökéletlenségükben időként kijavításra, újraértelmezésre szorulnak. Fura lenne, ha pl. szerződéseknél a Werbőczy-kódex munkajogi rendelkezéseit tartanánk irányadónak. Ideje hát a szexuális kisebbségeket érintő jobbágyfelszabadításnak is. Demokráciában – finoman szólva – az se igazán ütős argumentum, hogy bizonyos hitbéli tradíciókból kiindulva a nagykorúak efféle szexuális irányultsága (ergo bejegyzett együttélésük is) véteknek minősül. Állam és egyház szétválasztásán nyugvó jogállamban nem lehet hittételeket a társadalomra kényszeríteni. Felnőttek szabad választáson alapuló nemi élete, párválasztása, házasodása az ő szuverén belügyük. Az se tesz hozzá az ellenérvek tőkesúlyához, hogy a szexuális másság képviselői nem gyarapítják a magyarság lélekszámát. A Vatikán is gondoskodik róla a cölibátus révén, hogy sok ezer potens férfi és termékeny nő kimaradjon a reprodukciós szórásból. Őket mégse bántja senki.

A racionális disputa mezején aratott győzelem ugyanakkor a politikában semmire nem biztosíték. Ha csupán egy papírról szólna az ügy, talán különösebb gond nélkül lezavarható lenne. De a hivatalos esküvői ceremónia léte újabb kérdéseket vet fel. Jelesül, hogy a „célszemélyek” egyen- vagy másodrangú kedvezményezettjei-e a törvénymódosításnak. Tehát csak egybekelési opciót kapnak, vagy – mondjuk – gyerekadoptálási lehetőséget is. Az utóbbival való ijesztgetés számít a homofób aduásznak és csodafegyvernek. Hiába magyarázzák a társadalom javarészének: az örökbeadandó gyerekeket nem a felnevelésükre képes hetero családoktól veszik el, hanem az árvaháztól. És miért rosszabb, ha az emberpalánta a rideg, falansztersivárságú nevelőintézet helyett két becsületes, józan és dolgozó azonos nemű gondozásában cseperedik fel?

A többség azonban továbbra is ódzkodik, pedig nincs tudományos bizonyíték rá, hogy amennyiben melegek között nő fel egy gyerek, úgy csupán attól ő is hasonló orientációjú lesz. Ráadásul, amennyiben e kérdésnek perdöntő jelentőséget tulajdonítunk, akkor bele is mentünk a homofóbok utcájába. Ha ugyanis a melegek szexuális identitását természetesnek, vállalhatónak, a különnemű örömszerzéssel egyenértékűnek tekintjük, akkor mindegy, az általuk felnevelt gyermek milyen nemi azonosságtudattal rendelkezik majd.

A Kuruc.info c. hungarista életmódmagazin buzibérenceknek tartva gyalázza a Fidesz és KDNP politikusait. Úgy tűnik, Orbán pártja – amely amúgy is kiszervezte önmagából a homofóbiát Semjénékhez – a nyugati példákat követve hajlik a dolog árnyaltabb megközelítésére. És – mivel neki sem érdeke, hogy a gazdaság- és társadalompolitika helyett erről szóljon a közbeszéd – csekélyebb ellenállással fogadná a parlamenti többség által netán „melegfronton” kivitelezni szándékozott liberalizálást. Pláne, hogy a korántsem fékezett habzású, überbigott gyűlölködés bumerángként visszaüt(het). A néppárti lét ugyanis arról szól, hogy az eszme göcsörtös kinövéseit lenyesegetjük a pragmatizmus fájáról.

Papp László Tamás