© MTI

A sajtó 1994-ben sokat gúnyolódott Schamschula Györgyön, aki, hogy növelje a bukás előtt álló Boross kormány népszerűségét, tíz kilométerenként adott át autópálya szakaszokat. Ünnepi beszédek, a nemzeti szalag átvágása, alkalomadtán hordógurítás – valahogy így nézett ki a menetrendszerű felhajtás. Nem sokban különbözött attól, amiben július 16-án lehetett része a kánikulától elgyötört protokoll-közönségnek, amikor részt vett az ünnepségen, melyen felavatták a Budapest-Cegléd-Szolnok vasútvonalon a Ferihegy névre keresztelt új megállót, mely a “repülőtér megközelíthetőségét és az érintett térség kiszolgálását” javítja majd, legalábbis a Budapesti Közlekedési Szövetség sajtótájékoztatója szerint.

Ha az embernek sok a ráérő ideje, a miniszteri átadás utáni napon kisétálhat a Nyugati pályaudvarra, és a jegypénztárban vehet jegyet a repülőtérre. Igaz, először a pénztáros sem tudja majd, mit akar, aztán a fejéhez kap: “Hát persze! A monori vonattal akar menni, vagy a szolnokival?” Az egyik a csarnokból indul, a másikhoz ki kell sétálni egy külső vágányra, kinek milyen a gusztusa. Menetrendjük áttekinthetetlen, van, hogy tíz percenként követik egymást, van, hogy félóránként. Én a szolnokit választottam. A javarészt inkább tisztes munkásemberekből álló utasok között nehéz volt felismerni bárkit is, aki repülővel Frankfurtba vagy egyenesen a tengerentúlra tartana. És valóban, Ferihegyen rajtam kívül egyetlen fiatal pár szállt le, ők is csak azért, hogy körbenézzenek a terepen.

A peronokat egyik oldalról a repülőtérre vezető út, másik oldalról családi házas telkek hátsó kertjei szegélyezik. Elindulunk Ferihegy irányába, felmászunk egy meredek  lépcsőn, átmegyünk az  úton  átívelő felüljárón. A lépcsőt és a felüljárót fehér műanyaggal borították be. Az eső ellen megvéd, de a kánikula ellen nem: áthaladva, olyan érzésünk van, mintha elevenen nyárson sütögetnének. Találkozunk két, prospektust osztogató bájos egyetemista lánnyal is, akik egy a MÁV-val szerződött cég megbízásából tájékoztatják a külföldieket. Eddig nem sok alkalmuk nyílhatott arra, hogy a nyelvtudásukat gyakorolják.

Átérve a megpróbáltatások hídján az elcsigázott vándor választhat: a mintegy kétszáz méterre lévő Ferihegy 1. terminálhoz indul, tehát a régi repülőteret választja, ahonnan a fapados gépek indulnak, vagy pedig Ferihegy 2-re tart, a legtöbb járat indulási és érkezési helyszínére. Az utóbbi esetben meg kell várnia a 200-as buszt, mely a légi terminál főbejáratánál teszi le. Erre a buszjáratra egyébként már a Kőbánya-Kispest metróvégállomáson is felszállhatott volna. Ha jól meggondoljuk, azzal, hogy a régi, de korszerűsített vasútvonalon új megállót építettek, egyetlen méterrel, egyetlen átszállással sem került közelebb a repülőtér. Sőt, ha valaki csomagokkal utazik, és sajnálja a pénzt taxira vagy minibuszra, jobban jár, ha metróra, és nem vonatra száll.

Budapest elővárosi közlekedésének fejlesztését a rendszerváltás óta gyalázatosan elhanyagolták. Ahelyett hogy konkrét, a lakosság többsége által támogatott terveket valósítanának meg, egyre újabb terveket röppentenek fel, melyekből végül nem lesz semmi. Továbbra sem sikerült megoldani a HÉV-vonalak összekapcsolását a metróhálózattal, annak ellenére sem, hogy éppen most, a 2-es metró Örs Vezér téri végállomásának átépítésekor, és új kocsik beszerzésekor erre lett volna lehetőség. A csepeli HÉV-et pedig, melynek bevezetését már a hatvanas (!) években megígérték a Kálvin térre, a szárnyaló képzelet legújabban a Duna alá vezette el, vagyis a távoli, ködös jövőbe.

Persze, a legnagyobb vakítás a Ferihegyei gyorsvasút-projekttel történik. Ehhez szerény adalék csupán, ahogy a régi vasútvonalnak ezt a most felavatott, incifinci megállóját próbálták eladni a közvéleménynek. A két repülőtér kényelmes megközelítésének problémáját minden további nélkül meg lehetne oldani a 3-as metró vonalának meghosszabbításával Kőbánya-Kispest állomástól. (A “létező szocializmus” utolsó évtizedében épült metróval nincs szerencsénk: sem északi, sem pedig déli irányban nem akarják tovább vinni, arról nem is beszélve, hogy a vonal menti telkek körül hosszabb ideje spekulációt sejtető tranzakciók zajlanak.)

Nem kellene új, immár harmadik vasútvonalat építeni a repülőtérre, egyelőre nincs szükség semmiféle, méregdrága “csodavasútra”. Csakhogy a metró meghosszabbítása, ez a triviális megoldás ütközik bizonyos befektetői érdekekkel. Ezek a fejlesztők szemmel láthatólag az új, nagyszabású közlekedési fejlesztéshez hatalmas támogatásokat szeretnének igénybe venni. Ki tudja, mikor sikerül majd megvalósítani a nagyszabású, és nekik valószínűleg busásan jövedelmező projektjüket, és mibe kerül ez majd a magyar adófizetőknek? Addig pedig járjunk Ferihegyre, ahogy tudunk, Autóval, taxival, metróval, busszal. A vonatot viszont, ha tehetjük, kerüljük el, különösen kánikulában.

Pelle János