Gilles Kepel A kilencvenes évek eleje óta számos könyv jelent meg a dzsihádról, az Iszlám Szent Háborújáról, melyet az igazhitűek egy része napjainkban is folytat a hitetlenek ellen. Hívei erre hivatkozva ontottak vért a Maghreb országoktól Indonéziáig, s követtek el merényleteket szerte a világban. A meggyilkoltak között voltak izraeliek, amerikaiak, franciák, angolok, olaszok, spanyolok, de a többségük iraki, algériai és pakisztáni volt, vagyis a legnagyobb pusztítást az iszlám terroristák a saját népeik körében végezték. Az utóbbi két évtizedben a szunniták által megölt síiták, és a síiták által megölt szunniták száma, elsősorban Irakban és Pakisztánban, meghaladja a százezret. Az iszlám mind a két irányzata annyira magáénak vallja a dzsihád eszméjét, hogy fanatikusaik képesek a nevében öngyilkos merényleteket is elkövetni. Meggyőződésük, hogy önfeláldozásuk révén egyenesen a Paradicsomba jutnak, ahol Allah készséges szolgálóleányai, a hurik várják őket.(Egyes kutatók szerint a Korán egy része az arami nyelv szír nyelvjárásában íródott, eszerint a huri nem hetérát, hanem szőlőfürtöt jelent.)
Gilles Kepelnek, a párizsi Institut d’études polititiques professzorának, a muzulmán világgal foglalkozó doktori program vezetőjének Dzsihád című könyvét az Európa könyvkiadó jelentette meg magyarul, viszonylag gyorsan, egy 2003-ban aktualizált francia kiadás nyomán. A kötet rendkívüli erénye, hogy nem a dzsihádnak, mint ködösen definiálható vallási fogalomnak az elemzésével foglalkozik, hanem a Koránra alapozott politikai iszlámizmussal, mely az 1920-as években Egyiptomban kezdődött, és hamar visszhangot keltett Algériától Pakisztánig, sőt, Malajziáig. Olyan nagyhatású ideológusok dolgozták ki az iszlamizmus elméletét, mint ez egyiptomi Szajjid Kutb (akit Nasszer végeztetett ki 1966-ban), a pakisztáni Maudúdi vagy az iráni Homeini, a sahot megdöntő forradalom “szellemi atyja”. Az ideológusok nézeteit és pályafutását részletesen ismertető tudós szerző állítja, hogy a terror elhatalmasodása világszerte a politikai iszlámizmus hanyatlását, tömegbefolyásának csökkenésének jelzi. Kepel szerint a dzsihád, és a rá való szüntelen politikai hivatkozás valójában a gyengeség jele, azt mutatja, hogy az iszlám világ végső soron tehetetlen a globalizáció, a konzum-civilizáció és az elektronikus tömegmédia feltartóztathatatlan nyomulásával szemben.
Nem árt azonban az óvatosság: a párizsi professzor diagnózisa valahonnan a huszadik század elejéről ismerős, természetesen egészen más ideológiai összefüggésben. Ekkoriban a baloldali politikai célok megvalósítására törő anarchista terrorizmus lecsengett Nyugat-Európában, a merényletek megszűntek, s úgy tűnt, hogy a társadalmi elégedetlenséget és nemzetiségi feszültségeket a legális baloldali pártok, mindenekelőtt a szociáldemokrácia, képes levezetni, legitim választásokon győzelemre esélyes politikai törekvéssé változtatni. Oroszországban is csökkenni látszott a politikai indíttatású erőszak, felcsillant valamiféle kontrollált demokrácia bevezetésének esélye II. Miklós uralkodása alatt. Azután, mint tudjuk, minden egészen másként történt, és a Balkánon néhány terroristának sikerült kirobbantania a világháborút, mely azután újabb terroristák millióit szabadított a világra.
Vagyis Gilles Kepelnek a közeli jövőre következtetései vitathatóak, vagy legalábbis kissé eltúlzott optimizmusról tanúskodnak. Viszont teljesen igaza van abban, hogy a politikai iszlámizmust olyan jelenségként mutatja be, mely az 1979 februári iráni iszlám forradalommal kezdődött, majd körülbelül a kilencvenes évek elején ért el a tetőpontjára, amikor az afganisztáni háború befejeződése után az addig az USA és Szaud-Arábia által bőkezűen támogatott harcosok szétszóródtak a világban, és felvették a harcot az iszlám „ellenségeivel” Algériától Bosznián át Csecsenföldig és Szomáliáig. Ekkoriban került sor a New York-i World Trade Center elleni első merényletre, melynek szervezője, Abdel-Rahman Omar, “a vak sejk”, az egész mozgalom kulcsfigurája, kapcsolatot teremtett Anvar Szadat egyiptomi elnök gyilkosai és Oszama bin Laden között.
A terrorista mint katalizátor (Oldaltörés)
Érdemes idézni Gilles Kepel elemzését az ikertornyok ellen végrehajtott, másodszorra sikeresnek bizonyuló merényletről. “A 2001. szeptember 11-i terrorista merényletsorozat mértéktelenül nagy provokáció volt. Célja az volt, hogy először is gigantikus ellencsapást váltson ki, melynek áldozata az afgán lakosság lesz, majd tőkét kovácsoljon a bombázások következtében világszerte feltámadó muzulmán szolidaritásból. A szeptember 11-i apokaliptikus provokációt követő második szakasz, az ellencsapás az igazság próbáját jelentette mindkét ellenfél számára. A szerepek megfordultak. A terrorcselekmény elkövetői passzívakká váltak, üldözöttekké lettek, s az áldozat szerepében tűntek fel, a terrorizmus áldozatából viszont elkövető lett, hóhér. Ha az ellencsapás képes célját pontosan azonosítani, elszigetelni és úgy megsemmisíteni, hogy a lehető legkisebbre korlátozza a háborús pusztítást a polgári lakosság körében, amelyet a közöttük rejtőzködő merénylők mintegy emberi pajzsként használnak, nem kerül sor a harmadik szakaszra. Ha azonban az ellencsapás számos polgári áldozatot követel azon a címen, amelyet a katonai zsargon a ’járulékos veszteségek’ szörnyű eufemizmusával jelöl, akkor a csapda sikeresen bezárul, utat nyitva harmadik szakasznak – a szolidaritásnak. A terrorista ettől kezdve katalizátorává válik annak a társadalmi mozgalomnak, amely a dzsihád jelszavával lépett fel az iszlám földjét elözönlő és az igazhitűeket mészárló hitetlenek ellen.”
Gilles Kepel, Fukuyama és más jeles liberális értelmiségiek bíznak az iszlám demokratizálódásában, abban, hogy feladják a dzsihád teóriáját. Optimista felfogásuk feltételezi, hogy nemcsak permanens polgárháború és külföldi intervenció által sújtott Irakban sikerül előbb-utóbb gyökeret vernie egy, a sokféle vallási irányzatot és nemzetiséget integrálni képes nemzetállamnak, de az izraeli-palesztin viszonyban is fordulat áll majd be. A legutóbbi fejlemények, így a Hamász győzelme a viszonylag demokratikus körülmények között tartott választásokon, illetve az a tény, hogy a Gázai övezetben de facto “dzsihád-enklávé” jött létre, nem ebbe az irányba mutatnak.
Gilles Kepel könyvének végkövetkeztetését még sincs okunk kétségbe vonni. “A demokratákkal való összefogás hirdetőire és a dzsihád tűzszerészeire kettészakadt iszlamista mozgalom nem egykönnyen fog egységbe kovácsolódni a XXI. század civilizációjával szemben.”
Pelle János
