Robert Fico szlovák kormányfő

Talán Lezsák Sándor majd évtizeddel korábban mondott beszéde ihlette Robert Fico szlovák kormányfőt. Mint emlékezetes, 1998. október 23.-án, a kormányon lévő MDF akkori elnöke, ’56 előtt főt hajtva leszögezte „a multinacionális cégek és a bevásárlóközpontok ma ugyanúgy bekerítik Budapestet, mint egykor a szovjet csapatok.” Északi szomszédunk miniszterelnöke – a szlovák nemzeti felkelés dátumának közeledtével – a náci megszállók és a globalizáció vonatkozásában lelt ugyanilyen történelmi hasonlatosságra. Szinte a fenti nyilatkozatával azonos időben röppent fel a hír, Fico (nyilvánvalóan magyarellenes éllel) államnyelvi vizsgához kötné a közigazgatási hivatalviselést. Hogy a fenti – nem is annyira burkolt – utalások, tettekre váltva csorbítják-e a külföldi tőke és az ottani magyarok jogait, netán az egész csak hetvenkedő propagandaretorika, nehéz lenne eldönteni. (Valószínűleg is-is, a kérdés az arány) Addig is, jósolgatás előtt nem árt letapogatni az idézett beszédből szertebomló nacionalista mitologizálás eredőit.

Hangulatunktól függően tarthatjuk a pozsonyi koalíció vezetőjének szavait gusztustalannak, kegyeletsértőnek – vagy épp nevetségre méltónak. A genocídium és a tőke szabad áramlása közé egyenlőségjelet tévők inkább népviseletben parádézó harmadik világbéli diktátorok, s nem az uniós tagállamok vezetőinek sorából szoktak kikerülni. Ugyanakkor aligha mondhatjuk, hogy ilyen kitételek ne találnának értő fülekre a szlovák társadalom bizonyos részében. A partizánfelkelés, amelyre a napokban emlékeznek, azt a rezsimet kívánta megdönteni, amelyet a jelenleg koalíciós partnerként a kormányban résztvevő szélsőjobb az önálló Szlovákia előfutárának tart. Valójában az 1938-39-ben feldarabolt Csehszlovákia egyik utódállamaként létrejött ország nem volt független, ahogy demokratikus sem. Kvázi-totalitárius náci bábállamként egyszerre volt cseh- magyar- és zsidóellenes. Elnöke, Josef Tiso, katolikus pap létére hozzájárult az antiszemita jogfosztás és deportálás politikájához. Holott a Szentszék nyomására körlevélben tiltakozott ellene a püspökkar. De könyörgésükre, hogy legalább a keresztény hitre áttért izraelitákat hagyja futni, így válaszolt: „Egy zsidó zsidó marad akkor is, ha száz püspök kereszteli meg.”

Az ilyen rendszer ellen harcoló elődöknek tisztelegni kötelessége minden demokratának. Fico se csinálhat egyebet, minthogy elítéli a fajüldöző hitleri védhatalom révén létrejött torzszülött szlovák államot. De – hogy az antifasiszta kecske jóllakatása mellett a xenofób, piacgyűlölő koalíciós káposzta is megmaradjon – azt is hozzáteszi: a jelenlegi világrend ugyanolyan szörnyű, mint a Holokauszt évei. Ezzel (Slotáék örömére) kegyeletsértő módon relativizálja a tömeggyilkosságot, másrészt indirekt formában bátorítja a nacionalisták akár törvénytelen akcióit. Hisz amennyiben a globális nagytőke lényegileg azonos Hitlerrel, akkor jogos ugyanolyan drasztikus fellépéssel – tehát fegyveres úton - sorompóba lépni ellene. Vagy a magyarokkal szemben, akiket Slota az idegen hatalmak, - ergo: a globalizmus - ötödik hadoszlopának tart. Persze Ficoba – dörzsölt reálpopulistaként – szorult annyi valóságtisztelet, hogy lássa: amennyiben a Szlovákiában befektető világcégeket elüldözik, akkor a tátrai tigris felkerül a kihalt állatfajok névsorába. És Bezzegországból Lúzerföldévé válik. Mely a gazdasági lecsúszás szinonimája. A magyarság formális diszkriminálása pedig – aminek a hivatkozott nyelvtörvény az előszele lehet – komoly uniós szankciókhoz vezethet.

Nem is akar ő ilyet tenni. Mivelhogy nincs szükség rá. Ő is látja: az euroatlanti kultúrkörben lévő országban a jobboldali militánsok többsége nem akciózó rohamosztagos, csupán verbálfasiszta. Akik beletörődik: „tudom én, hogy sajna az Unión belül nem lehet erőszakosan kisajátítani a multikat, atrocitásokkal generált lakosságcserével eltisztogatni a magyarokat, de olyan jó beszélni róla.” S azért Fico mégiscsak euroszkeptikus, pártállami nosztalgiára gyúró közép-európai hordószónok, nem pedig balkáni pogromlovag. Valószínű, hogy egy szimpla koalíciós barterről van itt szó: a miniszterelnök, retorikai korbáccsal odacsördít a tőke nyakára (ami, országgyűlési partnerei mellett saját híveinek is tetszik), tesz egy hungarofób gesztust Csurka István szlovák változatainak is. Ez persze aligha jelenti, ne lehetne ténylegesen is keresztbe tenni befektetőknek, a felvidéki magyaroknak, úgy hogy az – formailag legalábbis – ne ütközzön az Unió kisebbségvédelmi és piacszabályzó normáiba. Hogy aztán Fico legutóbbi megnyilvánulásai cezúrát jelentenek-e, és kész-e megvalósítani a mindmáig halogatott választási programját, a beígért visszaállamosítást, a reformok leblokkolását, kész-e túllépni a jobbára csak szimbolikus intézkedésekre (pl. a vizitdíj eltörlésére) szoritkozó gazdaságpolitikán, és a nyílt, tetten érhető diszkriminációt elkerülő nemzetiségi koncepción, az nemsokára kiderül.

Jozef Tiso

Bármi is lesz, Fico rendhagyó – vagyis e térségben nagyon is obligát – ünnepi szavai megérnek egy misét. Ahol több száz éve emlékeznek a Függetlenségi Nyilatkozatra vagy a Bastille ostromára, nehéz lenne ilyet mondani. Arról nem is beszélve, hogy a közönség nemigen díjazná az ünneprontó eredetieskedést. George W. Bushnál fel se merülne, hogy július 4-én a gyarmatokhoz ragaszkodó III. György brit királyt Oszama bin Ládennel állítsa párhuzamba. Nicolas Sarkozy pedig aligha hasonlítaná a Nagy Francia Forradalom díszünnepségén az abszolút hatalmáról lemondani nem akaró XVI. Lajost az alkotmányosan regnáló spanyol János Károlyhoz, pusztán azért, hogy mindkettő Bourbon. Az ilyen groteszkül történelmietlen példálózás arrafelé nemcsak röhejes, de funkciótlan is volna.

Nyilván nem véletlen, hogy az ünnepek ott a legméltóságteljesebbek, ahol a több száz esztendőnyi (vagy akár ezredéves) független államiság szerves demokráciahagyománnyal ötvöződik. Sajnos Szlovákiában a két alapfeltétel egyike sincs meg. Különböző okoknál fogva, de vállalhatatlan nekik a történelmi Magyarország öröksége, a szlovákokat segédnépként, másodrendű tartomány gyanánt kezelő, két világháború közötti benesi rezsim éppúgy, mint Tiso rasszista szörnyállama, a szovjet típusú pártállam évtizedeiről nem is beszélve. Így hát nagyrészt a díszes évfordulóik is azok.

Északi szomszédainknál nemzettudat-hasadással fenyegető ünnepínség mutatkozik. Részben a szóban forgó mostani nemzeti felkelésre is igaz ez. Egyfelől, az 1944. augusztus 29-én kitört partizánháború éppúgy kudarcba fulladt, mint a Horthy-kiugrás és a varsói felkelés. A zsidóságnak pedig egyenesen tragédiát jelentett. Miután az SS nyíltan átvette az ország irányítását, a túlélőket szinte mind lemészárolták. Egy ilyen szomorú dátum aligha képes pozitív nemzetépítésre. Másfelöl  a mozgalom híveinek oroszlánrésze nem polgári demokráciát, hanem egy másik diktatúrát (Husák kommunistái), esetleg deportálásokba torkolló bosszút (Benes támogatói) akart. Ami nem túl nyerő startpozíció a demokratikus naptár piros betűssé tételéhez.

Papp László Tamás