A kijáró ember: Alfons Mensdorff-Poully

A nemzetközi fegyvergyárak üzletkötői okosabbak, mint a politikuskorrumpáló hazai vállalkozók. Agyafúrtabbak, semhogy direktben vesztegessenek. Ha jutott etikátlanul pénz itthoni közszereplők zsebébe, szinte biztos, hogy offshore bankok, fedőcégek és strómanalapítványok közbeiktatásával. Egy ilyen útvesztőt feltérképezni hetek alatt akkor se megy, ha van rá szándék.

Tennivaló lenne elég: jó két hónappal ezelőtt látott napvilágot egy tényfeltárónak szánt svéd riport, mely szerint egy osztrák kijáróember, Alfons Mensdorff-Pouilly nyolcmillió dollárt kapott azért, hogy lezsírozta megbízója, a svéd hadiipari konszern számára – egyebek közt – a budapesti tendernyerést. A késlekedés okot adhat némi gyanúra. Főleg annak ismeretében, hogy a vadászrepülők megvásárlása és rendszerbeállítása tele van kétséges mozzanatokkal. Amelyekben politikailag mindkét nagypárt odakozmálhat. Így logikusan egyiküknek se érdeke a tisztánlátás. De mi azért próbáljunk napvilágot vinni az érintettek által szorgosan generált homályba.

Már az idővesztegetés kimagyarázásánál összeráncolhatja homlokát a rutinos újságolvasó. A bizottságot irányító Vadai Ágnes HM-államtitkár szerint „nehéz volt valóban független szakértőket találniuk a feladatra, valamint alapos nemzetbiztonsági vizsgálaton kellett átesniük a tagoknak”. A kifogáskereső mondat első feléről csak annyit: a Magyar Honvédség és szakintézményei formailag 1989-90 óta pártsemlegesen működnek. Amennyiben ez a gyakorlatban nincs így, és a minisztériumnak (majd két évtizeddel a rendszerváltás után) gondot okoz a háza táján politikafüggetlen embereket találni, az a jelenlegi kormány szegénységi bizonyítványa. Ami pedig a bizottság „titkosszolgálati akkreditálását” illeti, az, mint gátló tényező meglehetősen hihetetlennek tűnik. Mondjuk, például az egyik tagról, Kapusy Györgyről nehéz elképzelni, hogy – mivel a sereg haditechnikai csoportfőnöke volt, majd a NATO Fenntartási és Ellátási Szervezetének elnöki pozíciójából nyugdíjazták – olyannyira ismeretlen a nemzetbiztonság előtt, hogy idáig tartott átvilágítani. De valószínűleg a többeknek se ez a legelső „necces”, bizalmas természetű megbízása.

Amellett a fenti tényfeltárási kísérlet éle a Fideszre van kihegyezve. Hiszen azt vizslatják, „miért döntött az Orbán-kormány a svéd vadászrepülőgépek vásárlása mellett, amikor 2001-ben teljes szakmai egyetértés alakult ki abban, hogy amerikai repülők váltsák le a honvédség orosz gépeit.” Finoman szólva is élhetetlenségnek látszik egy kormánypárti politikustól a szűkös időkeret nagyvonalú kezelése olyan ügyben, ami elvileg csak a riválisainak fáj. Mert hogy tény, a légierő gépparkjának frissítéséről közbeszerzési eljárás hiányában döntött az Orbán-kabinet. Ráadásul úgy, hogy előtte Szabó János akkori honvédelmi miniszter győztesnek mondta ki az F-16-os opciót. Tehát volna mire fényt deríteni. Márpedig riválisaik kompromittálódásának leleplezésekor egyetlen politikusnál se jellemző a tétovázás. Hogy mégis ilyen csigalassan, fékezett habzással, tessék-lássék nyomozgatnak, annak oka lehet bizonyos MSZP-s körök ellendrukkersége is.

Ugyanis a Horn-kormány éppúgy pályáztatást elkerülve akart 24 Gripent beújítani, lezsírozott alkuval egyengetve a svéd hadióriás magyarországi útját. (Más kérdés, hogy ekkor a nyilvános tender kicselezése még nem sikerült.) S rögtön felvetődne a kérdés, vajon miért akarta – pártszínezetre való tekintet nélkül – az összes érintett kormány megúszni az átlátható repülőgép-vásárlást, helyette inkább zárt ajtóknál egymás tenyerébe csapni?

Emellett kétségtelen, hogy Medgyessyék, szerződődésmódosító döntése is – amellyel az utántölthetőség révén „fullextrássá” tették a Gripeneket – egy ilyen zsebkendőnyi alapterületű kisállam légvédelménél, mint honunk, felesleges pénzkidobásnak tűnik. Hacsak nem tervezünk légicsapást Bukarest vagy Pozsony ellen. Mely lehetőség ugyebár nem túl sanszos. (Arról nem is beszélve, hogy a meglehetősen szűkös repülési órakerettel bíró pilótáink nehezen tudnának jártasságra szert tenni a légi tankolásban.)

Könnyen elképzelhető hát, miszerint a belpolitikai frontvonal mindkét oldala inkább a felejtésben utazik. Nemigen számíthatunk arra, hogy a sok kudarcos (időnként bicskanyitogató, máskor röhejfakasztó) vizsgálóbizottságosdi után pont eme testület fog igazságot tenni.

Mellesleg hazánk védelme nézőpontjából szinte mindegy, Gripennel  vagy F-16-tal járőröznek a pilóták. Igaz, egy fegyveres konfliktusban lévő (vagy arra készülő) országnál azon is sok múlhat, ha a vételre kínált repülők között akár csak párezreléknyi minőségdifferencia van. A háború megnyerése elsőrangú cél, így a vezetés – ha esze (s pénze) van – a legjobbat akarja. De nekünk rövid-és középtávon aligha kell háborútól félni. Mi nem akarunk rátámadni szomszédainkra, és bennünket sem tesz senki nyílt, reguláris agresszió célpontjává. Ha mégis, úgy nem az a maroknyi gépmadár, hanem a NATO kollektív védelmének mechanizmusa fogja elhárítani. Arra pedig, hogy üzembiztosan fel- és leszálljon, földre kényszerítsen (vagy lelőjön) egy, terroristák hatalmába került utasszállítót, netán kiűzzön légterünkből egy magányos betolakodót, a Gripen is megteszi. Lehet, hogy kicsivel rosszabb az F-16-osnál, de nem annyival.

„Repülő koporsókat” pedig az 1962-1987 között az NSZK légierejében 269 lezuhanást produkáló F-104 Starfighter botránya óta egy nívós hadicég sem engedhet meg önmagának. Pénzügyileg viszont – főleg egy büdzsé tekintetében olyannyira legatyásodott országnak, mint nekünk – aligha mindegy,  kijöhettünk-e volna olcsóbban a súlyos tételt jelentő hadiszállításból. Csak félő, hogy ezt a szeptember 15-i jelentéstétel után éppúgy nem fogjuk tudni.

Papp László Tamás