„Akik úgy gondolják, hogy a boldogság templomába a gyönyör kapuján át vezet az út, a testük épségével fizetnek a pillanatnyi örömökért. Egy-kettőre átlépik a boldogtalanság birodalmának kapuját, és elmerülnek az örök éjszakában”. (Lewis Lewin)

Streatfeild Kokain c. könyvében (HVG Kiadó, 2007, 2.kiadás)  megszólaltatja  a földrészen évezredek óra ismert és használt kokalevél termesztőit, feldolgozóit, csempészeit. Azután az Egyesült Államokban követi a fogyasztói hálózatot, meginterjúvol szakembereket, gengsztereket, vegyészeket, történészeket. Hihe-tetlen munkát végzett a téma körbejárásával. (Csak zárójelben: kiadója rögtön látta, érdemes beruházni, két évre szóló előleggel tette lehetővé, hogy a szerző tényfeltáró munkája során eljusson távoli országokba, anyagi gondok nélkül szentelhesse idejét és energiáját műve megírásának. Mikor jutnak el ide magyar kollegái? )

A hetvenes évek vége óta a latin-amerikai földrész országainak politikáját csak a drogtermeléssel és a drogkereskedelemmel összefüggésben lehet értelmezni. Az itt termelt kokaint közvetlenül, vagy egyes Karib-tengeri országok közvetésével az Egyesült Államokba csempészik, illetve a világ többi részén „terítik”. Kolumbiában, Peruban és Bolíviában valóságos drogbirodalmak épültek ki, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb jövedelmet állítanak elő, mint a legális gazdaság. Szinte valamennyi  politikai párt, illetve gerillamozgalom, így vagy úgy, részesedik a kokain jövedelméből, ahogy a civil társadalom szervezetei is. (Természetesen a sport is: a drogbárók előszeretettel vásárolnak például futballklubokat.) És mert a csempészet legalább akkora üzlet, mint a gyártás, Mexiko, Közép-Amerika (különös tekintettel Nicaraguára és Panamára), a szocialista Kuba,  a Bahamák, és a többi kisebb-nagyobb szigetország is érintett, nem egy a drogkereskedők zsebében van.

Az Egyesült Államok hatóságai évente mintegy 300 milliárd dollárt  költenek el csak arra, hogy megakadályozzák a különböző kábítószerek beáramlását az országba, vagyis elejét vegyék annak, hogy a kereslet találkozzon a kínálattal.  Streatfeild szerint a kábítószer elleni küzdelem  hosszú, keskeny levegővel félig telt, lezárt léggömbre emlékeztet, amelyből, akárhogyan is próbálkozunk, nem sikerül kiszorítani a levegőt.  "Akárhol nyomjuk is össze, a dudor továbbvándorol. Nyomjuk meg Perunál, a dudor átvándorol Bolíviába. Nyomjuk meg Bolíviánál, átmegy Kolumbiába. Facsarjuk ki Kolumbiát, a dudor megint másutt tűnik fel.  És ha Dél-Amerikában megszűnne is a kokainkereskedelem, termesztettek már kokát kereskedelmi célra Indiában, Malajziában, Afrikában, Indonéziában, Tajvanon…”

Valamit már eddig is tudtunk Sigmund Freud és a kokain kalandjáról, de a brit újságíró könyvéből figyelemre méltó, eddig eltitkolt részleteket ismerhetünk meg róla. Freud saját bevallása szerint is éveken át élt az akkor még újdonságnak számító „csodaszerrel”, melybe orvosbarátja, Fleichl-Marxow belehalt. A szerző azt is felveti, hogy a pszichoanalízis forradalmian újszerű elméletét, ahogy ezt Wilherlm Fliess-hez írt és csak az ötvenes években, cenzurázva (!) megjelent leveleiből kitűnik, Freud a kokain serkentő, izgalmas új asszociációkat teremtő hatására dolgozta ki. De kokainista volt Robert Louis Stevenson, aki Dr. Jekyll és Mr Hyde különös esete című zseniális kisregényét a por hatására írta, és Conan Doyle, Sherlock Holmes alakjának megteremtője is.

A huszadik század elején a kokain, melyet akkor még csak por alakban felszippantva, illetve különböző italokban elkeverve fogyasztottak, széles körben elterjedt a nyugati világban, a fogyasztását a húszas években, épp az alkoholtilalom idején sikerült visszaszorítani, marginalizálni. Hogy azután a hetvenes évek végén visszatérjen, immár a krekk (kokapasztás cigaretta) formájában is, mely pusztító járványként söpört végig a nyolcvanas években Észak-Amerikán. Ezzel a kokain, melynek a fogyasztása addig a „legfelsőbb körökre” terjedt ki, különös tekintettel a hollywoodi sztárokra, a társadalom alsó rétegeiben is gyökeret vert, hiszen az emberi agy neurokémiai folyamatait szétziláló, pusztító krekk immár a feketék, illetve a legszegényebbek körében is népszerű.

A kábítószer-dilemma az emberiség legnagyobb kihívásainak egyike a harmadik évezred elején. Megoldhatatlannak tűnik, ezért is merült fel egyesekben a kokain legalizálása, annak ellenére, hogy az USA egyes államaiban még a jóval veszélytelenebb marihuana liberalizálását is elutasították a választók. (Más kérdés, hogy 1999-ben, a fővárosban, Washington D.C.-ben hatvan százalékos többséget kapott a fű legalizálása –, az eredményt nem hozták nyilvánosságra és a szavazócédulákat megsemmisítették.)

Lindsay Lohan és a rendőrségi fotók. Állítólag éjszakánként 2.5 gramm kokaint szippant fel.

Ami a kokaint illeti, a WHO, valamint az ENSZ Bűn- és Igazságügyi Kutatóintézetének egy 10 évvel ezelőtt végzett világméretű felméréséről kiadott jelentés felhívta a figyelmet, hogy az érintett országok hatóságai „gyakran nem veszik figyelembe az adott ország kulturális sajátosságait, és az intézkedések jobbára hatástalanok [maradnak]”. A jelentés ugyanakkor megállapította, hogy „a kokalevél fogyasztása nem okoz kimutatható szellemi vagy fizikai károsodást, és elképzelhető, hogy a kokalevélrágás pozitív egészségre gyakorolt hatásai a Dél Amerikán kívüli országokban is megnyilvánulhatnak”. Óvatos megfogalmazásban jelezte, hogy a
„kokatermesztés pénzügyileg kifizetődő a parasztok számára”.

A jelentés megengedő hangvétele Washingtonban annak idején felháborodást váltott ki. „A WHO drogügyletekkel kapcsolatos tevékenysége nem segíti a drogellenes stratégia megvalósulását, és ha a szervezet nem változtat ezen, az USA csökkenteni fogja támogatását” – hangzott a fenyegetés. Ezek után a WHO visszakozott, nem hozták nyilvánosságra a jelentést, amely csak közvetett úton jutott el a sajtóhoz.

„Rengeteg pénzt költünk egy olyan probléma megoldására, amit nem lehet pénzzel megoldani”- írja Streatfeild. Idézi a The Economist hetilapot: „Ezt a háborút helikopterekkel nem lehet megnyerni”.  Megoldást viszont ő sem kínál. Kevesen támogatják a felvilágosítással járó legalizálást. Egyedül abban lehet bízni - írja, hogy a kokainfogyasztás, ciklikus jellege miatt, fokozatosan csökkenni fog, és a kokain 2015-re eltűnik, ahogy a 20. század első felében történt- találgat a szerző. Könyvének más helyén nem ilyen derülátó: "alkohol, nikotin, koffein, marihuána, ecstasy, kokain: ezeknek a drogoknak különféle sajátos, rájuk jellemző neurológiai hatásaik vannak, amit az emberek szeretnek.(...)  Drogokat használunk. Mindig is ezt csináltuk, és valószínüleg mindig is ezt fogjuk csinálni".   

Pelle János