© Túry Gergely

A koalíciós pártok egyezsége számos dolgot tisztázatlanul hagyott. Ilyen például a menedzsmentjogok állam és befektetők közötti felosztása vagy a területi jelleg alkalmazásának gyakorlati lebonyolítása. Ebben persze az utómunkálatok során bármikor születhet megegyezés. A gond főként nem is ez. Inkább az, miszerint világos rendezőelv helyett – egymást ütő koncepciók felhígítása, összevegyítése lévén – szakmapolitikai hibridcsecsemő jött világra. Amelynek genetikai kódjába belekutyultak mindent.

Sokan – leginkább a Fidesz - máris a szabadpiaci ordasok állami birkanyájra történő rászabadulását vizionálják. Erről azonban nincs szó. Sajnos – tesszük hozzá, szabadelvű piacpártiként nem kívánva zsákbamacskát árulni. Amiről beszélhetünk, az a legnagyobb jóindulattal is csak részleges privatizáció és korlátozott verseny. Az igazi piacvezérelt, minőségorientált vetélkedés, illetve a jövőben hatályba lépő társadalombiztosítási szisztéma közötti differenciát egy összehasonlítással érzékeltetnénk. A dolog, amihez viszonyítunk, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás. Sokan felhördülhetnek most, gondolván, az autót mégsem lehet az egészséggel párhuzamba állítani. Hiszen utóbbi mégiscsak többet ér. Ami így van. Csakhogy a magyar ember legálisan többet költ gépkocsijára, mint betegségeinek megelőzésére/kezelésére.

Tekintsük csak át: honfitársaink jó része négykerekűjére havi lebontásban (üzemanyag, karbantartás, parkolás, garázsbérlet, vételár/lízingdíj, súlyadó, autópálya-matrica, zöldkártya, stb.) minimum tízezreket fordít. Gyógyításra - ha egészséges - csak járulékot fizet (de legtöbbször azt is elcsalja, vagy törvénysértő módon lefaragja.) Egészségtelenül táplálkozik, nem sportol, ritkán megy szűrővizsgálatra. Vagyis járművéről inkább gondoskodik, mint önmagáról. Ha autót vesz, racionálisan dönt: mérlegeli a különböző paramétereket. Amikor felelősségbiztosítást köt, ugyanúgy. Itt van az első jelentős különbség. A kocsibiztosításnál az ügyfél döntéskényszerben van: senki nem fog helyette leszerződni. Választania kell a kínálatból. Ha nem teszi, biztosítás nélkül marad, s pénzbírságra számíthat. A majdani betegbiztosításnál ellenben a tagság kötelező, a választás nem. Ha valaki nem lesz pénztártag valahol, az besoroltatik a helyileg illetékes biztosítóhoz. Ismerve a magyar lakosság mobilitási hajlandóságát (és tudva, hogy árverseny se lesz) a többség maradni fog helyben. Különösen, hogy nincs sarkallva a választásra. Márpedig ez akkor egyre kevésbé verseny, sokkal inkább a piactorta feldarabolása.

A járműpiacon van számos országos biztosító, területi kötöttség nélkül. Az vegytiszta üzleti harc. De ha az egészségbiztosítás terén egy cég megyét „nyer”, azzal az ottani lakosok többsége is az ölébe hullik. Egy Győr környéki páciens nem fog szerződni Békés megyei pénztárhoz. (De még fővárosihoz se.) Hogy miért? Ugyanazért, ami végett a komlói polgár se igen rakja megtakarítását a Záhonyi Takarékszövetkezetbe. Ösztönszerűen berzenkedik attól, ami vállaltan egy több száz kilométerre lévő településhez kötődik. A lehetséges ügyfél akkor is szorongana attól, hogy amennyiben egy távoli pénztárt mellett dönt, akkor helyben nem jut ellátáshoz, ha ennek semmi alapja. Pszichológia szak, bevezető kurzus. A verseny – tehát a reális döntésképesség - nem elsősorban a biztosítók, sokkal inkább a lakosság érdeke. Mert így igencsak leszűkül a válogatás alapját szolgáló paletta.

Ebből logikusan következik, hogy éles licitharc főként a „zsíros falatnak” tartott közép-magyarországi és nyugat-dunántúli országrészekben lesz. Arra viszont senki nem felelt, mi lesz az elmaradott megyékkel, ha senkinek nem kellenek? Erőnek erejével nyilván nem lehet rátestálni őket valamelyik cégre. Ugyanúgy nonszensz lenne, ha sorsolás útján osztanák ki a lapokat. S ekképp derülne ki, a megyékből kinek jutott az ász, s kinek a tök alsó. Így aztán, ha lesznek „gazdátlan tartományok”, ott ugyanúgy marad a százszázalékos állami társadalombiztosítás. De akkor mi végre a reform? Továbbá, hogy lehet piacszerű választékot felmutatni ott, ahol nincs (mert nem lehet) árkülönbözet? Legvégül pedig: vajon versenyjogilag nem aggályos, hogy az ügyfelek kegyeiért tülekedő cégek nagyobbrészt ugyanazon – állami – kézben vannak? Hisz így a főtulajdonosnak rálátása van az összes kisebbségi befektetőre. A folytatást – hazai közállapotaink ismeretében – el lehet képzelni. X pénztár emberei (némi csúszópénz ellenértéke gyanánt) bennfentes információhoz jutnak – a tulajdonos állam megkent tisztviselője révén – Y pénztárról.

Hogy miért volt – a politikai kényszert leszámítva - ilyen kétséges és álságos látszatmegoldásra szükség? Először is: a vezető kormánypárt igénye ama illúzió fenntartása, hogy az egészségügyi szolgáltatásokhoz ennyi pénzből is mindenki azonos nívón hozzáférhet. Holott ez már most sem igaz. Mindennapi betevő járulékunkból rendszerint nem kapunk elégséges (és emberséges) kiszolgálást. Csak akkor jutunk hozzá, amennyiben plusz szervizt (hálapénzes extrák, közkórházi magánrendelés) veszünk igénybe. Ha a finanszírozás tisztán profitcentrikus alapon menne, ilyesmire nem volna lehetőség. A randa pénztőke a zsebbecsúszó borítékot, az „orvosi feketefuvarok”, az egészségügyi szürkegazdaság hasznát beépítené áraiba. Legyünk már őszinték: a fehérköpenyesek kenőpénze borzasztó, de jelen pillanatban ez olaj, ami még hajtja a leharcolt ágazat rozsdás gépezetét. A tőkebevitellel mindez nem tűnik el, hanem törvényesülve integrálódik a költségalapú elszámolásba. Világszerte drágul a gyógyulás. Mind újabb készítmények, orvostechnikai eszközök, inplantátumok jutnak át a kísérleti fázison. Nem az a kérdés, sokba kerül-e a betegség kikezelése. Hanem, gazdaságosan, szakmai racionalitással költődik-e el a pénz. (A fizetésképtelen rászorultak intézményrendszerben tartása pedig nem üzleti, hanem szociális feladat.)

Persze a változásnak (pontosabban a gyökeres fordulat hiányának, a reformpótló alibi-cselekvésnek) lesznek nyertesei. Az OEP-bürokrácia így nem tűnik el, csak átalakul. Pontosabban osztódással szaporodik. A járulékelosztó monopólium emberei, valamint a koalíció egészségpolitikai holdudvarának tagjai feltűnnek majd az új - nagyrészt vagy teljesen állami - biztosítóintézetek felügyelő-bizottsági, igazgatótanácsi és osztályvezetői tisztségeiben. Hogy ki a felelős mindezért? Csak közvetve az idült reformfóbiában szenvedő Mikola és Fidesz. Végtére is nem ők gyakorolják a hatalmat. A valódi bűnös a reformkori kiváltságőrző nemesség mentalitását tükröző MSZP (sikerült neki a több biztosítós változatot kiherélni és lebutítani), valamint a kétoldali gyávaságban szenvedő SZDSZ, amely – félvén asztalt koalíciós partnerére ráborítani - belement a nyilvánvalóan javulás-és teljesítményképtelen konstrukcióba. Amit, ha létrejön, akkor is csak kényszerű érdekházasságnak vélhetünk. Melyek ugyebár nem szoktak tartósak lenni.

Papp László Tamás