Századokra, ha ugyan nem évezredekre visszanyúló vita elevenedett fel a magyar közvéleményben a referendum-cunami hatására. Már egy éve, amikor a Fidesz elnöke útjára indította az ellenzéki kezdeményezést, és most, amikor megkezdődött az aláírások gyűjtése a vizitdíj, az ágydíj és a tandíj ellen, érezhető volt, hogy elszabadulnak a szenvedélyek. Érvek és ellenérvek csapnak majd össze alkotmányos rendszerünk legvitatottabb pontja, a népszavazás körül. Várható volt, hogy a legutóbbi, 2006 áprilisi választásokon hatalomra jutott politikusok kikezdik saját legitimációjuk alapját, a népfelség elvét, mégpedig olyan, egyébként sok tekintetben megalapozott indokokkal, melyekre hivatkozva minden továbbá nélkül kétségbe lehet vonni saját felhatalmazásukat is.

Mert, kérdezem én, mitől bölcsebb a nép, az istenadta nép az országgyűlési választások idején, mint amikor népszavazás céljából járul az urnák elé? Ha az egyik alkalommal csak rövid távú érdekeit figyelembe véve, a média demagóg érvei által elbutítva, a pillanatnyi érzelmeire hallgatva szavaz, miért tenne másként négyévenként, amikor pártot és képviselőt választ? Ne feledjük, a magyar parlamenti rendszer bevezetését is népszavazás előzte meg, mely mellesleg teljesen átrajzolta a politikai térképet, és nagy párttá tette az SZDSZ-t. Majd az Országgyűlés legnagyobb horderejű lépései előtt (NATO-csatlakozás, belépés az Európai Unióba), szintén kikérték a tömegek véleményét – igaz, ekkor bölcs törvényhozóink már leszállították az eredmény érvényességéhez szükséges részvétel küszöbét, előre látva, hogy a választópolgárok többsége távol marad majd.

Az értelmiség, a mienk is, két dologra hajlamos. Vagy idealizálja, kritikátlanul felmagasztalja, eszményíti az egyszerű népet. Ahogy a régi rómaiak tömören összefoglalták: Vox populi, vox dei, azaz a nép szava, isten szava. Hagyományosan a baloldali gondolkodók gondolták így, igaz, mindig teoretikus, és nem empirikus alapon. Nem véletlenül vette fel a a 19. században még szociáldemokrata orgánumként indult újság a Népszava címet. Vagy pedig, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelték, és csalódnak az illúzióikban, ugyanez a nép lehet „hitvány, ösztönei által vezérelt csőcselék” .

Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a „közélet kifehérítése” céljából hét népszavazási kérdéssel „fejelte meg” a Fidesz addig beterjesztett hat kérdését (és a találékony nyelvész, Kálmán László által megduplázott és visszájára fordított újabb hat kérdést), jó taktikusként élére állt annak a folyamatnak, amit nem tudott meggátolni. (vagyis: if you can’t beat them, join them) Az MSZP legfőbb célja ettől nem kezdve nem az, hogy teljesen ellehetetlenítse a népszavazást, hanem az, hogy a referendumon várhatóan kifejezésre jutó bizalmi tőkéből neki is jusson, ne csak az ellenzéknek.

Gondoljuk csak meg: 1989 novemberében sem a négy kérdés volt a fontos, hiszen közülük három a népszavazás pillanatában már el volt döntve, a negyedikről pedig, a köztársasági elnök jogköréről, illetve megválasztásának módjáról, és ennek jelentőségéről a tömegeknek legföljebb kósza sejtései lehettek. A lényeg az volt, hogy a referendumot, mely ebben a formában az első volt, az ellenzék követelésére írták ki, és az eredmény a pártállami rendszer ellen irányult. Ezt a világos népszavazási helyzetet akarják most elkerülni a koalíciós pártok – nem azért, mintha feltett kérdésekre adott, számukra kedvezőtlen válaszok megbuktatnák a kormányt, hanem mert döntő érvéként szolgálhatnak az ellenzék számára a 2009-ben esedékes Európa Parlamenti, és az egy évvel későbbi országgyűlési választásokon. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági megszorítások, a sorozatos korrupciós botrányok miatt amúgy is népszerűsége mélypontjára jutott kormány mozgástere tovább szűkülne, egészen a cselekvésképtelenségig.

Más kérdés, hogy elkerülhetetlen mind az egészségügy, mind pedig az oktatási rendszer racionális alapokra helyezése, és egy esetleges Fidesz-kormány 2010-től sem tudná visszahozni a „régi jó világot”. Ehhez az eszközei sem lennének meg, mert a privatizáció során az eddigi kormányok szinte minden pénzzé tettek már, amit lehetett. Vagyis ha el is törlik a vizitdíjat és az ágydíjat, mindenképpen fizetnünk kell a tudatosan lerontott színvonalú ellátásért, legföljebb valami eredeti fantázianevet találnak ki a járuléknak. És persze, az egyetemisták és főiskolások sem szabadulhatnak meg attól, hogy hozzájáruljanak tanulmányaik költségeihez, legfeljebb nem tandíjnak fogják nevezni.

Mégis, a népszavazás, akármi lesz is eredménye, nem lesz haszontalan. Demokratikus módszer a parlamenti rendszer, illetve a „pártokrácia” korrekciójára, kijelöli például az országgyűlési választokon alkalmazható demagógia határait. A nyugdíjas tömegek, akik jórészt még a Kádár-rendszerben szerzett tapasztalataik alapján választottak pártot maguknak, kifejezésre juttathatják, hogy csalódtak 2006 tavaszi várakozásaikban. És a jövő tavasszal esedékes véleménynyilvánítás a Fidesz stratégáit is arra inti majd, hogy nem érdemes a választási kampányban ígéretekkel „túllicitálni” a vetélytársat.

A szavazatszerző demagógiának határt szabhat, ha a ciklus felénél „véleménynyilvánító” népszavazásra kerül sor, és ennek eredményét, legalább bizonyos mértékig, a kormányzó pártoknak is figyelembe kell venniük. Ebben az értelemben tehát a népszavazás mégiscsak leegyszerűsített időközi választásnak ígérkezik. Meg lesz az az előnye is, hogy konkrét kérdésekre koncentrál, és kisebb teret enged az érzelmi és indulati politizálásnak, a múlt sérelmeit a jelenlegi politikai szereplőkre rávetítő demagógiának. Bízzunk benne, hogy az „igenről” senki sem akarja majd elhitetni, hogy fasiszta, a „nemről” pedig azt, hogy kommunista. Bízzunk benne, hogy a kampány elsősorban az egészségügy és a közoktatás kérdéseiről szól majd. Talán ennek során kibontakozik majd az a társadalmi vita, melyet az ellenzék erősen hiányolt a konvergencia-programmal indokolt reformok bevezetése előtt.

Kérdés persze, hogy miről fogunk vitatkozni, a racionális érveket és ellenérveket mennyiben tükrözi majd a média, és azok milyen formában jutnak majd el a választókhoz?

Pelle János