Hirsi Ali

Hirsi Ali műve radikális tagadása a politikai korrektség legfőbb dogmájának. Annak tagadása, hogy gyökereit tekintve minden istenhit/kultúra helyes, szép és jóravaló elvek gyűjteménye. Amennyiben a gyakorlat erre rácáfol, azért sem a konkrét felekezeti tanítás, az etnokulturális hagyomány a felelős. Csupán arról van szó, hogy a békés, toleráns hittételeket (és kulturális mintákat) félreértelmezték vagy rosszul hajtották végre.

Barátja, Theo van Gogh filmrendező – közösen csinálták a Behódolás című kisfilmet, melynek szövegkönyve, iszlám nőknek szóló jó tanácsok mellett, ugyancsak bekerült az Ulpius-ház által piacra dobott kötetbe – egy vakhitű gyilkos áldozata lett. Az életveszélyt, üldözetést vállaló, tabuirtásra szerződött Hirsi Ali megérdemli, hogy írásaira ne csupán pár mondatot szenteljük.

Tudjuk, rendhagyó egy kritikát rögvest a fordító dicséretével indítani. De csak azért is, le a kalappal Mihancsik Zsófia előtt. Hogy ilyenfajta eretnekséget gondozni nálunk sem teljesen kockázatmentes, azt bizonyítja a Sátáni versek hazai fordítójának névtelensége. Az illető kilétét, mint a „védett szemtanúkét”, elfedték, a tévéinterjún arcát digitálisan letakarták, stb. Ehhez képest Mihancsiknál nincs semmilyen óvintézkedés. Neki is köszönhető, hogy az esszéválogatás „magyar változata” is olvasmányosan befogadhatóra sikeredett. Rátérve a mű tartalmára, Hirsi Ali legelső megállapítása azonnal vitára ingerel. Szerinte az iszlámra jellemző leginkább, hogy egyfajta agresszív, hitelvű kiválasztottságot, felsőbbrendűség-tudatot plántál a megtérőkbe.

Ellenvethetnénk, hogy az összes világvallás saját igazságának kizárólagosságát hirdeti. (S legtöbbjük, születése után erőszak révén adott mindennek nyomatékot.) Mi több, az ó-és újkori civilizációk – a bibliai Izraeltől, a poszthellenista Nagy Eszmén át, a nagyorosz szláv messianizmuson keresztül egészen az USA amerikai kivételességéig – jó része a múltban szintén hasonló elhivatottságra bazírozott. De a jelenkorra vonatkoztatva kétségtelenül helytálló, miszerint az iszlám kultúrkörnek szinte védjegye a tolerancia-és demokráciahiányon alapuló ideológiai zártság, a szentnek tartott elvek kritikátlan és maradéktalan alkalmazása.

Hirsi Ali mindennek okát három princípiumból vezeti le. Először abból, hogy a mozlimok istenképe a gyakorlatban is a félelemre alapozódik. Allah könyörtelenül bünteti azokat, akik nem hajlanak a szavára. Másrészt, a Próféta által 1400 esztendeje kinyilatkoztatott tanításokat napjainkban is szeretnék a gyakorlatba átültetni. S végül: az iszlám nemi erkölcs fundamentuma jelenleg is a Mohamed korában létező törzsi mentalitás. Szerzőnk diagnózisa egyértelmű: „Ahogyan az apa nemzette fiát, Mohamedet, az iszlám úgy nemzette önnön sarját, amelyet vagy fundamentalizmusnak, vagy politikai iszlámnak hívunk. Ugyanúgy, ahogy az apa nem vette észre, hogy a fiában van romlottság is, hosszú időn át mi is elutasítottuk a gondolatot, hogy egy hajdan békés, erővel és energiával teli vallás magában hordja a fanatizmust és az erőszakot.”

A judaizmus és a kereszténység ugyanúgy megjeleníti a nők alacsonyrendűségét, a homofóbiát, a túlvilági büntetéssel való lélektani hadviselést. De – mint arra Hirsi Ali is rámutat – a nyugati felekezeteknek immár nincs hatalmukban a polgárokat államhatalmi vagy más kényszerelvű eszközökkel a vallási regulák betartására szorítani. A Biblia és a Tóra utasításainak követése szigorúan fakultatív. Ugyanakkor bárkinek joga van a katolikus, protestáns vagy zsidó egyházakat támadni, kritizálni vagy gúnyolni.

Oktrojált vallásgyakorlásnak nincs társadalmi bázisa még a tengerentúl vagy Izraelben se. A legtöbb európai pedig csak a „maga módján” hiszi az Urat. Az iszlám többségű országokban viszont a Korán tézisei sérthetetlenek, a büntetőtörvény és/vagy a társadalmi szokásjog kemény retorzióval ellentételez, ha valaki megkérdőjelezi őket. Közép-európai fejjel hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a tálib uralmat, a síita i ránt, a vahabita Szaúd-Arábiát, az Öböl-parti emírségeket, a Hamasz ellenőrizte Gázát, a Hezbollah libanoni bázisterületeit, netán a belső-ázsiai iszlám országokat, mint egy szovjet típusú, Rákosi-féle diktatúrát, ahol a többséget egy kisebbségben lévő állampárt terrorral, vasfüggönnyel és besúgóhálózattal nyomja el. Valójában – amint Hirsi Alitól is megtudhatjuk – erről szó nincs.

Hiszen, mint írja, „kevés az olyan muzulmán, aki kritikus szemmel nézne saját vallására.”, továbbá „a vallásukat nem gyakorlóknál is a hit marad az identitás, a norma-és értékrend központja.” Így a nők párialéte, rabszolgasorban tartása nem egy külföldi megszálló hadsereg (vagy néplélektől idegen önkényuralom) műve, hanem az organikus hagyomány terméke. Amelyet a döntéshozó férfilakosság széles tömegei helyeselnek. A középszerű majoritás zsarnoksága ez a gyengék fölött. Erre bizonyíték, hogy a nyugati muszlim diaszpórában (ahol a közhatalom nemhogy ösztönzi, de bünteti az effélét) is rendkívül gyakori a „becsületbűntény”, kényszerházasság és a női genitáliák csonkítása. Ezek Hirsi Ali szerint a Mohamed előtti törzsi jog elemei ugyan, de aztán az iszlám kanonizálta és átmentette őket. Ebből nőtt ki a muszlim kultúrkörben gyakorlatként létező szüzesség-és becsületkultusz. Amelynek lényege, hogy a férjhez menés előtti nemiség szigorúan tilos a nőknek. Amire minden eszközzel – csiklólevágás, szeméremajak-összevarrás, a fiatal lányok bezártságban, rigorózus felügyelet alatt tartása – ügyelni kell. Csakhogy ezen szabályok – következtet az író – az átlagember számára betarthatatlanok. Emiatt logikusan kerülnek a bűntudat, szégyenérzet és frusztráció csapdájába.

Hirsi Ali szerint a Hollandia sok muzulmánját érintő szociális-gazdasági válságot nagyrészt az a tény magyarázza, hogy nem teszik magukévá a befogadó társadalom értékeit. Ragaszkodnak eredeti kultúrájuk szokásaihoz. Márpedig „a hagyományos iszlám alapjai, a speciális etnikai csoportok ősi szokásaival együtt, ellentétben állnak a holland társadalom alapvető értékeivel és szabályaival. Így a muzulmánok adaptációs problémái – ellenben a távol-keleti és fekete-afrikai bevándorlókkal – „sajátságosak és a valláshoz kötődnek.” Ilyennek tekinti a korai gyermekvállalást, a rokonházasságot, a nők képzési és mobilitási perspektíváinak reménytelenségét. Élesen kritizálja ama felfogást, hogy az iszlám hitű bevándorlók integrációja pusztán segélyezéssel megoldható.

Hiszen ekképp „a megélhetéshez nem feltétlenül szükséges beilleszkedni a holland társadalomba. Ez azzal a kockázattal jár, hogy megtorpanhat a társadalmi segélyekből élő muzulmán lakosság modernizálódásának folyamata.” Mert „a társadalom peremén élve görcsösen ragaszkodhatnak túlhaladott értékeikhez.” Dacolva a politikai korrektség és a multikulturalizmus jelszavait hangoztatóival, leszögezi, „káros következményei vannak, ha arra biztatjuk a bevándorlókat, hogy őrizzék meg a saját hagyományaikat, mert azok egy történelmi folyamat eredményei. Sajnálatos, hogy a holland hatóságok oly sokáig tagadták az elmaradottság kulturális dimenzióját.”

Írónőnk konklúziói alapján a multikulturalizmus – bibói kifejezés parafrázisával – a „zsarnokság kis köreinek” bűvöletében tartja a migráns tömbnépességet. A kritikustól inkorrektség lenne eltagadni: a könyvíró elvei rokonszenvesek számára és semmilyen nehézséggel nem jár a velük történő azonosulás. Még azon – egyeseknek talán neccesnek ítélt – javaslatát is indokoltnak tartja, hogy a családon belüli erőszakot etnikai kritériumok szerint vegyék nyilvántartásba, mi végre láthatóvá teszi a problémát.” Illetve – mivel gyerekeik nemi szerveinek csonkítását a bigottan vallásos szülők Hollandián kívül, anyaországukban végeztetik – a veszélyeztetett rétegek kötelező hatósági ellenőrzését. Mert a védtelen, rettegő gyerekek és nők élete többet nyom a latban, mint a privátszféra korlátozott, részleges, időszakos és viszonylagos sérelme.

Hirsi Ali ama megjegyzése is nyitott kapukat dönget e sorok leírójánál, hogy iszlám felvilágosodásra, muszlim szabadgondolkodókra van szükség. A gond csak az, hogy a XVIII. század Franciaországának liberális demokrata filozófusai hozott anyagból dolgozhattak. Volt hová visszanyúlniuk. Ilyen nyersanyag volt a reneszánsz szabadságeszmény, a görög demokrácia, a római jog, a reformáció kapitalizmust megelőlegező protestáns etikája, az antik civilizáció individualizmusa. Meghaladhatták vele a kora újkori abszolutizmust. Az iszlám kora előtt viszont az Arab-félszigeten nem önigazgató városállamok, hanem vérségi elven szerveződő törzsszövetségek voltak. Ergo: hiányoznak a polgári értékrend csírái. Így pedig nehéz lesz túljutni a régió népeinek saját árnyékukon.

Papp László Tamás