Vaclav Havel „Kérem röviden!” című kötete figyelemre méltó, de nehezen áttekinthető munka, a nagyformátumú történelmi személyiség szeszélyes kalandozása a közelmúltban. Az Ulpius-ház gondozásában megjelent könyvben három réteg válik el egymástól. Olvashatjuk Hável visszaemlékezéseit, melyeket a Cseh Köztársaság államelnöki posztjáról való leköszönése, 2003 februárja után írt, részben Washingtonban, részben a csehországi Hradacekben, vidéki házában, ahol ma is lakik a feleségével, Dásával együtt. Apróbb betűvel szedve sorakoznak azok a részben praktikus jellegű, részben eszmei tanulságokat megfogalmazható jegyezetek, melyeket önmaga és munkatársai számára a prágai Várban, és szerte a világban, elnökként vetett papírra 1994 és 2000 között. Mindezt egy hosszú, riport-jellegű beszélgetés foglalja keretbe, melynek vastagon szedett kérdéseit a neves újságíró és író, Karel Hvizdala fogalmazta meg, aki a Távkihallgatás című, a nyolcvanas években több mint harminc nyelvben napvilágot látott könyv szerzője volt.

Vaclav Havel, a Charta 77 kezdeményezője az 1989 novemberi „bársonyos forradalom” emblematikus személyisége. Könyvet, de legalábbis tanulmányt lehetne írni arról, hogy példamutatásával miként hatott a hetvenes, nyolcvanas évek magyar ellenzéki mozgalmára. Az sem érdektelen hogy Havel ebben a kötetben hányszor és milyen összefüggésben említi Magyarországot (ritkán, de elismeréssel). De a cseh-magyar kapcsolatok legújabbkori fejezetének taglalása helyett érdemes összevetni a prágai és a budapesti rendszerváltást, tekintetbe véve azt a tényt, hogy nálunk, az utóbbi években mutatkozó gazdasági és társadalmi bajok következményeként felerősödött az 1989-90-es események kritikája. Ez a „Hol rontottuk el” dilemma Vaclav Havel 2006-ban írt könyvében is hangsúlyosan jelen van.

A felbomlás stációi

A csehszlovák állam a csehek legnagyobb meglepetésére felbomlott. Erre a rendszerváltás után került sor. Hiába alakították át az államszerkezetet, és változtatták nevét 1990. január elsejétől Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaságra, kiderült, hogy így nem életképes. A szlovák Vladimir Meciar vezetése alatt álló Demokratikus Szlovákiért Mozgalom egyre nagyobb befolyásrab tett szert, és 1992 júniusában megnyerte a választásokat. Fél évvel később, 1992 utolsó napján, a szövetségi parlament döntése alapján, megszűnt a Cseh és Szlovák Föderáció, 1993. január elsején pedig megalakult az önálló Cseh Köztársaság, valamint a szintén önálló Szlovákia. A csehek megtartották az egykori Csehszlovákia zászlaját.

A csehszlovák (mindenekelőtt a cseh) és a magyar ellenzéki mozgalmak számon ponton különböztek egymástól. Az előbbi nyilvánvaló kiindulópontja 1968 augusztusa volt, a Prágai Tavasz eltiprása, az „emberarcú szocializmus” illúziójának végleges szertefoszlása. Erkölcsi szempontból egyértelmű helyzet jött létre, melyet az utána következő „konszolidációs évtizedek” egyetlen pillanatra sem tudtak kétségbe vonni: egyik oldalon helyezkedtek el a nemzeti függetlenség, az erőszakmentesség, az emberi jogok értékei, míg a másik oldalon a „Brezsnyev-doktina”, a maga kiürült frazeológiájával, és morális karanténban élő, karrierista kiszolgálóival. Hável és antikommunista értelmiségi barátai még évekig élvezték a Dubcekhez kötődő, defenzívában lévő reformkommunisták, illetve széles tömegek, köztűk diákok és színészek támogatását.

Bár a „kemény mag” a hetvenes évek második felében elszigetelődött, mert a társadalomnak elege lett a nyílt konfliktusokból, ekkor azonban szinre léptek a Charta 77 mozgalom tagjai, akiknek sikerült szilárd ellenzéki bázist kiépíteni, az értelmiségi támogatását nélkülöző, szovjet tankok segítségével restaurált pártállammal szemben. Ez ugyan az erőszaktól sem riadt vissza (magát Hávelt kétszer is bebörtönözték, utoljára 1989 februárjában), de ettől csak népszerűtlenebbé vált, míg végül a „bársonyos forradalom” idején, a nemzetközi fejlemények hatására napok alatt összeomlott. A cseh ellenzék egysége és szolidaritása folyamatos volt, amit egyes képviselői közötti nézetkülönbségek sohasem homályosítottak el.

Hável erről egy kérdésre válaszolva a következőket mondja: „A csehszlovák antitotalitárius ellenzékben, azaz elsősorban a Charta 77-en belül a legkülönbözőbb beállítottságú emberek voltak, a trockistáktól kezdve a reformkommunistákon át a különböző irányzatú szocialistákig, olyanok, akik liberális, kereszténydemokrata vagy konzervatív eszméket vallottak, de akadtak olyanok is, akik nem voltak hajlandók semmilyen politikai skatulyába sem besorolni magukat. Persze, ezek az emberek – időnként hevesen – disputáltak egymással, ugyanakkor az egyenesen lenyűgöző volt, ahogyan a közös ellenség léte miatt, a közös, az emberi jogok eszméjére épülő, totalitásellenes program szellemében bizonyos alapvető dolgokban mindig összefogtak. Így aztán ezek a politikai viták sosem váltottak ki ellenszenvet, ellenségeskedést a résztvevők között, és annak sem érezték szükségét, hogy egymással harcoljanak. Jól emlékszem például a két, talán legaktívabb és legszorosabban együttműködő chartás, a katolikus-konzervatív Vaclav Benda és a nagy balos, Petr Uhl politikai vitáira: örömmel vettük ezeket, s időnként egészen érdekesen színezték ellenzéki találkozóinkat, mulatságainkat. Én magam általában hajlottam arra, hogy az ördög ügyvédjének a szerepét vállaljam, tehát hogy az éppen többségi nézettel ellentétes állásponttal azonosuljak, nem pedig fordítva.”

Magyarországon másként alakultak a dolgok. az 1985-ös monori találkozón, ugyan -- először, és utoljára -- sikerült egy asztalhoz ültetni a különböző felfogású ellenzéki csoportokat, ám a rendszerváltásig folyamatosan erősödtek a nézetkülönbségek, melyek az Ellenzéki Kerekasztal 1989 augusztusi tárgyalásain nyilvánvalóvá váltak. A magyar meghasonlás okaként említhető, hogy a magyar társadalom viszonya az 1956-os forradalomhoz sokat változott az eltelt évtizedek alatt, és távolról sem volt annyira egyértelmű, mint a cseheké 1968 augusztusához, Mindezzel összefüggésben a „legvidámabb barakknak”, a Kádár-rendszernek még a nyolcvanas években is jelentős (igaz, lassan fogyatkozó) társadalmi bázisa volt, és a budapesti reformkommunisták soha nem kényszerültek olyasféle színvallásra, mint a prágaiak.

1968: Dubcek, Koszigin és Brezsnyev Pozsonyban

Érdemes megemlíteni, hogy Havel egyáltalán nem kötődött a „csehszlovák Nagy Imréhez”, Alexandr Dubcekhez, akinek 1989-utáni pályájáról is meglehetősen kritikusan vélekedik a könyvében. Dubcekről, aki a csehszlovák elnöki posztért a vetélytársa volt 1989 decemberében, Havel a következőt írja: „Meggyőződtem arról, hogy nem igazán szilárd jellem, aki – ha olyan döntési helyzetbe kerül, amilyenbe az elnökök időnként kerülni szoktak – újfent kudarcot vallhat. Azt hiszem, nagyon tisztességes, kedves, jó és szerény ember volt, de reménytelenül megfertőzte a kommunista ideológia és frazeológia; mindig nagyon hosszadalmasan beszélt, és nehéz volt kibogozni, mit is akar mondani.”

A posztkommunizmus persze Prága számára sem volt „sikersztori”, nem véletlenül vonja meg Hável 2005 áprilisában következőképpen a mérlegét: „Ez a korszak a példátlanul erőteljes és gyors magánosítás, a szilárd és jól bevált jogrend által le nem fedett privatizáció kora, amelyből számottevően részesedett a volt kommunista nomenklatúra és a volt kommunista vállalati menedzsment. Nekik vannak meg a megfelelő információk és kapcsolataik (akik kívül voltak a körön, azok ugyebár ilyesmivel nem rendelkezhetnek), és ez teszi őket az új vállalkozói osztály kemény magjává, de legalábbis befolyásos részévé. Olyan emberekről van szó, akik tudják, hogy a demokrácia a szólás szabadságát és a politikai szerveződés szabadságát jelenti, mindazonáltal rendkívül ügyesen képesek határt szabni ezeknek a szabadságjogoknak. Így aztán az általuk preferált rendszer nem igazán nyitott, inkább bezárkózásra hajlamos. Észrevétlenül fonódik össze a gazdasági hatalom a politikai- és médiahatalommal, valami olyasmi alakul ki, amit annak idején maffiózó-kapitalizmusnak neveztem, de akár maffiózó-demokráciának is lehetne nevezni.”

Pelle János