„Cikkükben leírták: a puha diktatúrában számosan jutottak csalással korkedvezményes, illetve rokkantsági nyugdíjhoz…ezen csak mosolyogni tudok. Kapásból tudok mostani esetekről, akik egészségesen intézték el maguknak ugyanezt” – jegyzi meg a legelső hozzászóló, CBA. Egyetértek, hisz magam is erre a következtetésre jutottam a bírált elemzésben. Leszögezve, hogy mindezen tendenciák – ha visszafogottabban is – a rendszerváltás utánra is átnyúltak. A nyugdíjrendszer maradt áttekinthetetlenül kusza, gyakran teljesítménytől független és kenőpénztől átitatott.

„A tisztelt újságíró már megint a különböző nemzedékek egymásnak uszításával próbál leplet borítani az egyéb problémákra?” – hányja szememre Kiss József. Dehogyis, hiszen éppen generációk megosztott közteherviseléséről beszélek. Így pl. visszautasítanám Reggel felvetését, aki szerint „a birka nyugdíjas majd a tandíjat is meg fogja szavazni, nehogy a fiataloknak jó legyen, akik majd a későbbiekben fizetni fogják a járandóságát.” Ugyanis ha megkurtítjuk az öregellátást, akkor bizony a fiataloktól is elvárható a nadrágszíjhúzás.

Mert nemcsak az időskori járandóság rendszere fenyeget bedőléssel, de a tömegtermelő „diplomagyárak” is. Ott is tarthatatlan az állami túlvállalás. Ráadásul a piacképtelen, vízfejű képzésszerkezet ezrével ontja a munkanélkülieket. A felsőoktatási díjkötelesség teljesítményösztönző, minőségfejlesztő szerepe vitathatatlan. (Az „ingyenes” – sőt, alanyi jogú normatív fejpénzre alapozott – rendszerben az átlagdiák legfeljebb arra törekszik, hogy görbüljön az érdemjegy. Tehát, hogy átcsusszanjon valahogy. Ha viszont gyenge tanulóként havonta súlyos tízezreket fizet, az motiválja a teljesítésre.) Fentiekhez Kálmán teszi hozzá, „az állam ne képezzen többdiplomás munkanélkülieket, hanem jó szakmunkásokat! Javítsa a foglalkoztatottságot, szigorítsa a feketemunka szankcionálását!”

Nem megy a szomszédba egy kis általánosító, rasszista demagógiáért CMÖ. Úgy véli, nem a nyugdíj a fő gond, hanem „az 1 millió eltartott roma, akik semmit nem csinálnak, csak élősködnek azon a kevés magyaron, aki még tud dolgozni. Azokat a fiatalokat kell sajnálni, akiknek majd a romák befizetéséből fognak nyugdíjat kapni.” Az egy nép kollektív bűnösségét sugalló megbélyegzéseket visszautasítom. Cigány polgártársaink közül valamennyit negatív tulajdonságokkal felruházni súlyos előítéletre vall, még akkor is, ha a soraikban némely társadalmi bajok fokozottan jelentkeznek.

Sajnos ettől függetlenül tény: a mostani „nyugdíjzűrnél” is jelentősebb probléma lehet az önmagát gyarapító és újratermelő, deviáns mélyszegénység. Százezernyien vannak olyan lumpen életvitelű nyomorgók, akiknél hiányzik a tudatos családtervezésen alapuló felelős gyermekvállalás. Az így született gyerek a csökkenő lélekszámú országnak nem áldás, hanem pluszteher. Hisz a képzetlen, alkoholista, piti bűnöző szülőknek a „félrenevelt” utódaiból is nagyobb eséllyel lesz segélyen vegetáló eltartott. Ráadásul hosszú távon ez a nyugdíjrendszer haláltusájához vezethet. Mert a lehetőségein „túlszaporodó”, munkátlan népességnek ugyan honnan lesz évtizedekkel később nyugdíja?

„Az előttünk járt generáció felépített a romokból egy országot, Marshall-segély nélkül. Az összes pesti híd a Dunában volt, az egész főváros romokban hevert…A hatvanas években Pesten már nem voltak romok... A hetvenes években elindult a fellendülés” – nosztalgiázik Mr. X. Álláspontja korántsem tekinthető egyedinek. Öregjeink többsége hajlamos aranykorként tekinteni a kádári érára. Megfeledkezve arról, hogy „a hetvenes években az ország nagyarányú hitelfelvétele és eladósodása folytatódott, aminek következtében valóban megjelent az - átmeneti - jólét látszata. És a vége persze az lett, hogy a rendszer, mint finanszírozhatatlan, összeomlott. Némelyek történelem-emlékezetét nem ártana kicsit feljavítani, a múltat ilyen hamar nem lepi be a jótékony megszépítő homály...” – utal rá kulcsszo.

Persze az öreg napok financiális vonzatának gondja nem hungarikum. „Franciaországban, Németországban, Ausztriában - hogy csak a világ előtt legismertebbeket említsem - miért van ugyanakkora probléma a nyugdíjrendszerrel??” – kérdezi Surda 567. Szerintem azért, mert ott is válságba került a hagyományos, paternalista gondoskodó állam. A magas közterhek és a fojtogató „eurokrata” túlszabályozottság miatt a befektetők javarésze a mögöttünk hagyott évtizedben a Távol-Keletre (illetve a fejlődő világ egyéb perspektivikus régióiba) menekült. Ez, továbbá hogy a szociális intézkedések következtében megugró átlagéletkor kihívás elé állította, tartalékai felélésére kényszerítette a nyugdíjrendszereket, bődületes hiányt okozott. Mégis, a Lajtától nyugatra a polgárok többsége jobban átvészeli majd a szűk esztendőket. Egyszerűen azért, mivel a Fal túloldalán negyven évig (s több helyütt azelőtt is) demokratikus piacgazdaság volt. Annak minden egyéni kockázat- és felelősségvállalásával, utazási, tanulási szabadságával, vagyongyarapítási és karrierépítési lehetőségeivel. Egy osztrák vagy francia nyugdíjas jóval kevésbé függ az államtól, mint hazai sorstársa. A „gazdasági csoda” prosperáló konjunktúra-időszakaiban (ellentétben a hiánygazdálkodásra, valutaínségre, feketepiacra, pitiáner barterügyletekre épülő szocializmussal) értékálló fizetését a magánszektorba is beforgathatta. Ráadásul nagyságrendekkel egészségtudatosabb, fittebb, rugalmasabb, képzettebb, mint az itthoniak. Neki aligha jelent gondot, amennyiben hatvanvalahány éves fejjel mellékállást vagy távmunkát kell vállalnia.

Megnyitván a problémakezelési ötletbörzét, „azért nem csak a 13. havi nyugdíjba kellene belerúgni, hanem a 13. havi bérekbe is!” – veti monitorra Kovi bácsi. Tény, hogy a közalkalmazotti réteg az, mely változatlanul munkajogi, bérezési és szabadságolási privilégiumokkal rendelkezik. A 2002-es, Medgyessy-féle ötvenszázalékos illetményemelés a köz-és magánfizetések viszonylatában torz bérarányt eredményezett. A piaci szektorban mikor kap valaki több pénzt? Ha a teljesítménye mérhetően javult, így haszna van belőle a cégnek. A közintézményi dolgozók viszont válogatás nélkül megkapták a pluszt, úgy, hogy köztudott volt, sok tízezer létszámfeletti, fölösleges ember van köztük. Mindmáig nincs ebben a szektorban teljesítményelvű, differenciált bérképzés. Így a vállalkozó akkor se tud bért emelni, fejleszteni, ha indokolt lenne. Nyereségének jó részét elszívja a költségvetés nevű fekete lyuk.

„A megszorítások alapvetően bevételi célúak volta, és így tovább csökkentették az ország gazdasági aktivitását. Az állam kiadásai alapvetően nem csökkentek, nőttek. Szerintem az alapvető reformoknak abban kellett volna megmutatkozniuk, hogy 30-40 %-kal csökkentik a köztisztviselői kar létszámát, az állami beruházásokat egy évre befagyasztják, majd a következő három évben harmada intenzitással folytatják” – folytatja a terápiás diskurzust giga. De mit tehetünk egy olyan országban, ahol a közszféra teljesíthetetlen igényekkel zsarolja a büdzsét?

„Felborult a társadalom korszerkezete. A cikk szerzője csak nagyon elnagyolva szól a fő bajról, az elöregedésről. Miről van szó? Aki hiányzott egykor a pólyából, az később hiányzik a termelőkorból is” – szögezi le Pistakoma. Idézvén Fekete Gyulát, aki szerint „képtelenség, hogy önmagában a munka nemcsak jogot, de lehetőséget is ad az öregkori ellátásra-eltartásra…azáltal, hogy a családból kiemelte a nyugdíjrendszer az öregkori ellátást-eltartást, elidegenedett egy emberi alapviszony, s kimondatlanul is az az illúzió terjedt el: nincs tovább szükség utódokra az öregek eltartásához. Sokan nem értik: noha családbeli utódra ehhez valóban nincs szükség, társadalmi utódra ugyanúgy szükség van.” Utaltam a cikkben rá, eszerint nem elég hangsúlyosan. Valóban a nyugati társadalmak gyötrő paradoxona, hogy humán reprodukciójának javát olyanok biztosítják – szegények, lecsúszottak, peremen maradtak – akik gyakran önmagukról se tudnak gondoskodni, nemhogy a gyerekről. A középosztály, szakértelmiség, tehetséges nagyvállalkozók jelentős hányada viszont gyermektelen, szingli vagy egykéző.

Mi ebből a kiút? Fórumozóink java része se látja derűre okot adónak a helyzetet. „A probléma strukturális, mivel egy öregedő rendszerben valószínűleg a tőkefedezeti rendszer sem működik tökéletesen, mert a kiáramló pénzeknek nincs utánpótlása, így a részvény, kötvény stb. árfolyamok sem növekednek tovább, ami a hozamok csökkenéséhez vezet és rontja a finanszírozási képességet” – írja Forrás. „Mehetünk szabadon külföldre, egyre többen ott is maradunk, ha élhető életet szeretnénk magunknak és a gyerekeinknek. Ha viszont elmegyünk, ki fizeti a járulékokat, miből lesz nyugdíj? A kör bezárul” – summázza végül a nagyon is reális forgatókönyvet November. Rajtunk is múlik, hogy e jóslat ne legyen kasszandrai.

Papp László Tamás