© AP

Az egyház dinamizmusának, megújulási képességeinek legfőbb bizonyítéka, hogy állandóan új áramlatok és irányzatok támadtak a kebelén belül, amelyeknek legnagyobb részét eretnekségnek minősítette, és kíméletlenül harcolt ellene. E feladat elvégzésére jött létre a 13. században a Szent Hivatal, amely megváltozott néven ma is működik, és a katolikus egyház nélkülözhetetlen szervezete.

E félelmetes hírű intézményről jelentetett meg tanulságos könyvet két angol szerző, Michael Baigent és Richard Leigh, akiknek Az inkvizíció című 1999-ben, Londonban megjelent könyve a General Press kiadó gondozásában magyarul is elolvasható.

Nem teljesen alaptalan a katolikus egyház azonosítása az inkvizícióval, pontosabban annak huszadik századi utódjával, a Hittani Kongregációval, amelynek feladata ma sem más, mint az egyház számára elfogadható (azaz a hivatalos tanításba integrálható) eszmék és mozgalmak megkülönböztetése az elfogadhatatlanoktól, melyeket a szigorúan hierarchizált klérus ellenségesnek tekint.  Többek között e tényt támasztja alá, hogy a most regnáló pápa, XVI. Benedek, eredeti nevén Joseph Ratzinger 1982 januárjától - mint bíboros - a Hittani Kongregáció élén állt, és II. János Pál 2005 áprilisában bekövetkezett haláláig kifejezetten konzervatív irányba befolyásolta az egyházat. (Állásfoglalásai pápaként is ugyanezt az irányvonalat erősítik.) Felfogását a két angol szerző a következőképpen jellemzi: „A bíboros megszállottan merev és középkorias dogmatizmusa szerint Isten földi királyságában nincs helye a zsidó, az iszlám, a hindu, a buddhista vagy bármilyen más vallásnak. Egyedül csak a római egyház létezik, Isten egyetlen igaz megtestesülése. Minden más tudatlanság - más vallások ’tudatlanságban élő pogányainak’ helyzete -, vagy eretnekség.”

Ma már katolikus történészek sem tagadják, hogy a katolikus egyház szellemi egyeduralomra és kizárólagosságra való törekvése a késő középkorban rendkívül brutálisan nyilvánult meg, és olyan formákat öltött, mint a dominikánus rend által működtetett pápai és a spanyol inkvizíció. Előbbi a 13. századtól kezdve az eretnekmozgalmakkal, majd később a szabadgondolkodókkal hadakozott, és a mindenkori pápák közvetlen irányítása alatt állt. Utóbbi feje a spanyol király volt, mindenekelőtt a katolicizmussal azonosított spanyol állam érdekeit szolgálta, s mint ilyen, központi szerepet játszott a zsidók kiűzésében, majd az egyház nyomására kikeresztelkedő, de „zsidó szokásaikhoz” továbbra is ragaszkodó marranusok, illetve a mórok üldözésében és gyötrésében. A jezsuiták ösztönzésére és a spanyol mintát követve 1540-ben újjáélesztett pápai inkvizíciónak is volt „állami háttere”, itt is üldözték a zsidókat, a reformátusokat és a szabadkőműveseket, de leghíresebb perei nagyobb mértékben voltak „ideológiai jellegűek” és egyediek. Spanyolországban, a 16-17. században az inkvizíció tömegterrort gyakorolt, Rómában viszont inkább „példát statuált”. Mindazonáltal a két brit történész joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy az eretnekek elleni kíméletlen harc még a kora újkorban is általános volt, s a reformáció követői is éltek hasonló módszerekkel. Például átvették a boszorkányüldözés gyakorlatát, és „az ördöggel való cimborálás” miatt  máglyára küldtek szerencsétlen nőket és férfiakat, akik a szörnyű pszichikai nyomás a kínvallatások hatására ugyanúgy elismerték bűnösségüket, mint az inkvizítorok áldozatai. Az angol polgárháború idején, az 1650-es években működött Kelet-Angliában egy bizonyos Matthew Hopkins, aki önmagát „boszorkányvadász-generálissá” nevezte ki, és számtalan hisztéria kiagyalásáért és gerjesztéséért volt felelős. Mint ismeretes, ez a szörnyű hagyomány a 17. század végén az Újvilágban is meghonosodott, és a Salemben rendezett perről Arthur Miller írt világsikert aratott drámát.

De térjünk még vissza a 2005 áprilisa óta Szent Péter trónján ülő Joseph Ratzingerhez. A pápa szándéka szerint a katolikus egyháznak ellenpólust kell alkotnia korunk globalista eszméivel, a fogyasztás kultuszával és a feminizmussal szemben. A jövendő egyházfő az 1988-ban megjelent „Egyház: Ökumenizmus és Politika” című könyvében kijelentette: „A keresztények előtt tornyosuló legfontosabb feladatok közé tartozik, hogy visszanyerjék a nonkonformizmus képességét, vagyis azt, hogy ellentmondjanak az őket körülvevő kultúrának.”

A dilemma világosan kirajzolódik: módosíthatja-e a katolikus egyház, és ha igen, milyen mértékben eredeti tanításait? Teret engedhet-e külső ösztönzésre azoknak a belső erőknek, melyek, ha kicsúsznak az ellenőrzése alól, visszafordíthatatlan bomlási folyamatot indíthatnak el benne? Úgy tűnik, a német pápa a szexualitás és az aszketikus, keresztény hagyomány konfliktusában, például a női papok felszentelése, a válás és a fogamzásgátlás legtöbb formájának elutasítása terén egyértelműen kitart az utóbbi mellett. Ugyanakkor a többi vallással való „kooperatív konfrontációjában” folytatja a XXIII. János pápa által megkezdett óvatos közeledést a judaizmushoz, az Európában teret nyerő iszlámmal szemben viszont az elődeinél határozottabb felfogást képvisel.

A brit szerzőpáros megállapításai szerint a 21. században az egyház, és a Hittani Kongregáció legfőbb kihívásai: „Az intézményesített vallásnak még mindig lehet szerepe életünkben, társadalmunkban, világunkban…. Az egyház nem süllyedhet érdektelenségbe, vagy a Római Birodalomhoz hasonlóan, nem válhat belőle elhagyott romhalmaz. Ha el akarja kerülni ezt a sorsot, akkor az egyháznak meg a doktrínáit és a törvényeit megalkotó kongregációnak elő kell bújnia a menedékhelyeiről. Újabb és erősebb hidakat kell építenie más keresztény felekezetek felé, valamint nyitnia kell a nem keresztény vallások és hitek felé egyaránt.”

Pelle János