© Horváth Szabolcs

A kérdés csupán az, hogy az eset tanulságait megkísérlik-e az igazságszolgáltatás működéséért felelősök megállapítani, vagy sem. Erre annál is inkább szükség lenne, mivel a híradások szerint a Pesti Központi Kerületi Bíróságon megszületett elsőfokú ítélet indoklásának jelentős része a vádirat kritizálását tartalmazta. Rendel-e el a legfőbb ügyész vizsgálatot annak kiderítésére, hogy a 11 évig tartó eljárás során az ügyészség milyen hibákat követett el? Indít-e vizsgálatot az Országos Igazságszolgáltatási Tanács annak kiderítésére, miként lehetséges az, hogy egy, a vádiratban szereplő minősítés szerint legfeljebb ötéves szabadságvesztéssel fenyegetett ügyben 11 évig tart az eljárás?


Vizsgálják-e, hogy 2005-ben ésszerű és kellően megfontolt döntés volt-e annak a bírónak az előléptetése, aki az Energol-ügyet már nagyrészt letárgyalta, hiszen ez a fejlemény azzal a következménnyel járt, hogy a tárgyalást elölről kellett kezdeni, a vádlottakat és a tanúkat újból ki kellett hallgatni, és az eljárás időtartama újabb két évvel meghosszabbodott.

Az elsőfokú ítélet indoklása szerint ebben a perben nem a vádlottak miatt húzódott el az eljárás. Ebből a megállapításból az is következik, hogy a magyar állam nem tudta biztosítani az emberi jogok európai egyezményében szereplő kötelezettségét, vagyis azt, hogy az ítéletet ésszerű időn belül meghozzák. Így lehet arra is számítani, hogy amennyiben az Energol-ügy vádlottjai az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordulnak, az a magyar államot jó eséllyel a vádlottak javára történő kártérítésre kötelezi.

Kinek a hibájából történt mindez, van-e felelőse az igazságszolgáltatás - az ügyészség és a bíróság - hibáinak, és ha igen, joguk van-e erről tudomást szerezniük azoknak az adófizetőknek, akiknek pénzéből az igazságszolgáltatás működését az állam finanszírozza? Ez a kérdés annál is indokoltabb, mivel például a bíróságok számára biztosított költségvetési támogatás 1995 és 2006 között meghétszereződött. Szinte alig van olyan, a költségvetésből finanszírozott terület, ahol a ráfordítások ilyen mértékben növekedtek volna. Tényleg a független bíróság elleni támadás volna annak a kérdésnek a feltevése, hogy a költségvetési ráfordítás növekedése megjelenik-e a szakszerűség és a hatékonyság javulásában?

Ezek a kérdések messze túlmutatnak a bevezetőben említett konkrét eseten, az igazságszolgáltatás, az ügyészség és a bíróság munkájának számonkérhetőségét érintik. Azt a kérdést, hogy jól működik-e az a rendszer, ahol az általános nemzetközi gyakorlattól eltérően nemcsak a bíróság, hanem az ügyész is független (így tulajdonképpen felelőtlen) szereplője az igazságszolgáltatásnak. Ugyancsak kérdés, hogy a bíróságok függetlenségének helyes, kívánatos és érvényesítendő követelménye mellett nem kell-e a bíróság tevékenységének számonkérhetőségéről is beszélnünk. Más szavakkal, a függetlenség liberális követelménye mellett nem kell-e a számonkérhetőség demokratikus követelményéről is gondolkodnunk, amihez az igazságszolgáltatás működésének nagyobb átláthatósága és az igazgatási tevékenységért történő érdemi felelősség is kapcsolódik.

Aligha tartható fenn az a gyakorlat, hogy az igazságszolgáltatás ügyét a benne részt vevő hivatalos szereplők, a bíróságok és az ügyészségek belső "szakmai ügyeként" kezelik. Mint ahogy az sem, hogy az igazságszolgáltatás szervei a függetlenség paravánja mögé húzódva zárkóznak el a tevékenységük érdemi vizsgálatától és nyilvános megvitatásától.

HACK PÉTER

(A szerző jogász)