MÁV Nagyttétény-Diósd állomás WC-je.

A pályaudvarokon felhangzó MÁV-szignált hallva a kisemberből bő lére eresztve jönnek a vizuális asszociációk. Lassú, koszos, ócska, rosszul fűtött szerelvények, penetráns bűzt árasztó WC-helyiségekkel. Rendszeres késések, átszállásnál tumultus, óriáskígyó nagyságú sorok a jegypénztáraknál. Fenti képek olyannyira berögzültek, hogy a valóban létező pozitív ellenpéldák nemigen semlegesítik őket. A társaság szolgáltatásait igénybe vevők gyakran a mindenkori kormányt hibáztatják. Pedig a ’80-as években nagyjából ugyanígy nézett ki egy személyvonat belseje, mint jelenleg. A probléma rendszerszintű, amely nem oldódik meg pusztán a vezetőség ciklusonkénti (netán gyakoribb) lecserélgetésével. Szóban forgó cég egy vízfejű dinoszaurusz, amely az elmúlt húsz évben is állami támogatásból működött. Amikor papíron csökkent is a veszteség, az legtöbbször nem a gazdaságos működésnek, hanem a büdzséapanázs növekedésének volt betudható.

Az állami óriáscég mindenkori irányítása - bármennyire is hangoztatja a fordítottját - nem érdekelt benne, hogy a MÁV nyereséges, de legalább nullszaldós legyen. Egy magáncégnél a helytelen üzletpolitikát a tulajdonosok pénze bánja. Köztulajdonú vállalatnál a deficithalmozót legfeljebb jókora végkielégítéssel szélnek eresztik. Az általa felhalmozott tartozást pedig fizethetik a közteherviselők, azaz mi valamennyien. Vannak persze nyereséges ő állami vállalkozások. Ilyen pl. a Szerencsejáték Rt - a sorshúzás, sportfogadás, stb. olyan üzlet, amit még a legrosszabb gazda sem képes tönkretenni. Emellett a lottó- és totójáték monopóliumot élvez. A tömegközlekedésben viszont sikerült elérni, hogy ugyanazon viszonylatban közlekedik buszjárat, negyedrésznyi kihasználtsággal és félig telt vonatszerelvény. Más kérdés, hogy sokan azért döntenek a Volán mellett, mivel igen gyakran kulturáltabb utasteret biztosít, mint egy lepukkant személyvonat.

De a gond mégsem az, hogy a távolsági buszok „elszívják” a MÁV utasait. Tudjuk, nincs az a rekordbevétel, amit ne lehetne elpazarolni, szétfolyatni egy elefántkórban szenvedő behemótcég eresztékein át. Így felszisszenhetünk, amikor halljuk: „a MÁV elsősorban a szolgáltatás minőségének javítására költi a kapott több mint 100 milliárd forintot.”, amihez a Cargo eladása révén jutott. Mondhatni, pont ettől féltünk. Gazdaságtalan beruházásokkal, látszatintézkedésekkel az összeg simán elverhető pár év során. Feneketlen bendőként elnyeli a túlsúlyos cégóriás. Talán szerencsésebb lett volna, ha az a pénz marad a vevőnél, akár az utolsó fillérig. A Cargo értékesítését össze lehetett volna kapcsolni at utasszállítási ágazat párhuzamos eladásával. A vevőnek komoly minőségnövelő invesztíciókat kellett volna garantálni - szerződés alapján. A kormányzat nyugodtan fenntarthatta volna társadalmi szerepvállalásait, így a kedvezményes nyugdíjas-és diákjegyek szociális finanszírozását, annak ellenére, hogy az üzemeltetést és a tulajdonosi joggyakorlást egy piaci szereplő végezte volna.

Valahogy több bizodalmunk van a magántőkében mint az évtizedek óta kudarc-és csődlavinát görgető államban. Hogy a piaci alapokra helyezett sínpárüzem csak vér, izzadság és könnyek árán realizálódhatna? Hogy szükség lenne komoly volumenű leépítésekre, a bliccelők szigorú üldözésére, teljes vállalati átvilágításra, a menedzsment vaskezű szakmai be-és elszámoltatására? Úgy bizony. De ha összeadnánk, az elmúlt száz évben mennyit fordítottunk a vasútra úgy, hogy ugyanazon kritikán aluli színvonalat kaptuk, talán nem is látszik olyan horribilis árnak. De mindez csupán ábránd. Hogy stílszerűen rántsuk vissza a tényekhez az olvasót: ez a vonat már elment. Csak keserűen integethetünk utána.

Papp László Tamás