Az egészségbiztosítási törvényt bíráló cikkében (Egészségügy: van másik)  Stadler János egyebek között ezt írja: „A törvénybe, illetve a (…) szabályozásba beépített garanciákról annyit, hogy azokat később úgy lehet alakítgatni, ahogy a kedves vevő, azaz a befektető óhajtja.” A magam részéről különféle színezetű kormányok alatt részese voltam az állam és magáncégek közötti különböző alkuknak. Mesélhetnék arról, hogy az állam melyik képviselője mikor mennyire volt kemény ezekben az alkukban, de arra nem ismerek példát, amit Stadler a fentiekkel általános szabálynak nyilvánít.

Olyat ugyanis nem tapasztaltam, hogy a magángazdasági partner szándéka úgy szaladt volna át az állam képviselőjén, mint kés a vajon. Ha mégis Stadler tudja jól, és nálunk az utóbbi a szabály, akkor ezek kétféle módon lehet változtatni. Akkor szerintem – az egészségbiztosítás ügyében a pénztárakkal szemben, általában a magángazdasági partnerekkel szemben – keményebben kell az államot képviselni. Ezzel szemben Stadler megoldása – az egészségbiztosítás ügyében – a magángazdasági partnerek elhagyása.

Megjegyzésem itt csak annyi, hogy következetesnek kell lenni. Az államot nyilván nemcsak az egészségbiztosítás területén kell megvédeni a magángazdasági érdekek káros dominanciájától, amely Stadler megközelítésében jelenlétük automatikus következménye. A magángazdasági partnereket általában kell elhagyni, ami az egész gazdaságra kiterjedő államosítással valósítható meg. Ez a múlt század második felében nem bizonyult sikeres megoldásnak. De az régen volt. Stadler logikájából az következik, hogy újra meg kéne próbálni…

Soós Károly Attila