Tényleg nem szeretnek dolgozni a magyarok?

Munkanélküliek egy borsodi kocsmában © Horváth Szabolcs

Nemcsak nyugat-európai összevetésben felettébb alacsony a foglalkotatottsági arány, hanem térségünk más államaihoz képest is.  Ausztriában megvalósult a teljes foglakoztatás: lényegében csak az nem dolgozik, aki nem akar. Ausztria kevésbé módos keleti és déli országrészeiben Burgenlandban, Stájerországban, Alsó-Ausztriában és Karintiában is magas a foglalkoztatási színt, meghaladja a hatvanöt százalékot. Bécsben pedig hetven-nyolcvan százalékos. Az osztrák munkanélküliségi ráta alig haladja meg a négy százalékot, szemben a magyarok csaknem nyolc százalékos arányával. Borsodban, Hevesben,  az Alföldön kétszámjegyű a munkanélküliségi arány.

Csehország mérete (lélekszám, terület) nagyjából hasonló Magyarországéhoz. Viszont öt millió az aktív foglalkoztatottak száma, egy millióval többen dolgoznak tehát (kimutathatóan), mint Magyarországon, ráadásul Csehországban nincsenek a magyarországihoz hasonló regionális különbségek. Mi magyarázza az óriási eltérést a két ország között? Nyilván szerepet játszik az is, hogy a cseh fiatalok (és a középkorúak is) képzettebbek, több nyugati nyelvet beszélnek, és közülük többen merészkednek külföldre dolgozni, ahonnan  tapasztalatokkal gazdagodva térnek haza.

Az Európai Unió új tagállamai közül - munkaerőpiaci aktivitás szempontjából - behoztak bennünket a szlovákok, a baltiak és a lengyelek is. A magyarok foglalkoztatási rátája már csak az újonnan felvett államok, Románia és Bulgária arányszámait körözi le.

Tényleg nem dolgozik a magyar? Vagy csak feketén? Sokan nem dolgoznak, akiknek volna rá lehetőségük, inkább felveszik a segélyt, előbb az állami, majd az önkormányzati juttatást. Ezen a téren nehéz igazságot tenni, hiszen nem megélhetési álláskeresőkről van szó, hanem munkanélküliekről. Ugyanakkor szigorítani lehetne és kell is az ellátásokat: csak és kizárólag olyanoknak folyósítani a pénzt, akik mindent megtesznek azért, hogy elhelyezkedjenek. A munkaerő-közvetítő irodáknak megvan a lehetőségük arra, hogy kiszűrjék a lógósokat.

Tény az is, hogy az ország sok pontján munkaerőhiány van, Szlovákiából egyre többen jönnek át dolgozni. A fölöttébb kedvezőtlen foglalkoztatási szint, illetve a magas munkanélküliségi arány okairól megoszlanak a vélemények. Figyelemreméltó, hogy az EU átlagához képest  - az ezer főre jutó diplomások számát tekintve - fele annyira képzettek a magyarok. A szakképzés vergődik. Alig beszélünk nyelveket, így aztán külföldre sem megyünk dolgozni. A csatlakozás előtt a magyarok kimerítették az ausztriai és németországi kvótákat, most pedig mindössze 50 ezren dolgoznak az EU tagországaiban.

Hogyan is lehetne aktivizálni a nem-dolgozókat, miként lehetne bővíteni a szakképzettek táborát? A megoldás kulcsa részben a munkaerőpiac igényei és az oktatásból kikerült szaktudás jobb összehangolásában rejlik. Bár az átképzésre az állam 1990-től nem kevés pénzt költött, a képzések zöme nem a piaci igények szerint történt, ráadásul a régi elavult struktúrában. Eközben az állam pont arra nem áldozott, amire leginkább kellett volna: a belső vállalati tréningek finanszírozására, a diplomások továbbképzésére.

Nyugaton viszonylag kevés magyar dolgozik, de éppen a jól képzett, diplomás réteg hagyja el - többségében örökre - az országot. Miközben kevés a piacképes tudással bíró fiatal, azok közül is sokan elmennek. Nem csoda, hogy a multik többsége nem magyarországra telepítette kutatás-fejlesztés központját, tisztelet a kivételnek.

Az oktatás, illetve a munkahelyteremtése mellett legalább ilyen fontos lenne a munka társadalmi presztízsének helyreállítása. Ma ugyanis nem sikk Magyarországon dolgozni. Pénzt keresni igen, de az más lapra tartozik. A munkának, legyen az kétkezi, vagy szellemi, becsülete van a fejlett világban. Itt is lehetne, ha a fizetések a nyugati irányba konvergálnának. Ezt el lehetne érni a termelékenység folyamatos javulásával,  illetve cégeink versenyképességének fokozásával. A közterhek mérséklésének ebben kulcsszerepe lehet. Törekedni kell a regionális különbségek felszámolására is. 

Ki kell tehát mondani, hogy a munkahelyteremtés alapvető prioritás. Az éppen napirenden lévő adócsökkentés is csak akkor hozhat eredményt, ha sikerül gyarapítani a foglalkoztatottak, azaz az adófizetők számát. És visszaszorítani az eltartottakét.

Szajlai Csaba