A hatalom igencsak hajlamos arra, hogy titkosítsa a működésével kapcsolatos adatokat, nem szereti, ha ellenőrizhető, jól teszi-e a dolgát. Ez persze már közhely, de ha a „hatalomra” gondolunk, akkor lelki szemeink előtt általában valamelyik kormányszerv, hivatal, fegyveres testület vagy önkormányzat jelenik meg. Pedig épp ilyen aszimmetrikus viszony lehet az állampolgár, illetve az egészségügyi ellátás, ezen belül a kórházak között.

Történt, hogy az Origo újságírója arra kérte az adatvédelmi biztost, foglaljon állást, közérdekűeknek tekinthetők-e a kórházi osztályok halálozási adatai. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény ugyanis kimondja, a közfeladatokat ellátó szervek szakmai tevékenységére, annak eredményességére is kiterjedő értékelésére vonatkozó adatok közérdekűek, ezért megismerhetőek. Az adatvédelmi biztosnak, jelen esetben az őt teljes jogkörrel helyettesítő Szabó Máté országgyűlési biztosnak tehát abban kellett volna egyértelmű választ adnia az újságírónak, hogy a mortalitási adatok a kórházak eredményességének értékelését szolgálják-e. A biztos azonban nem ezt tette.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) 2005, míg az Egészségbiztosítási Felügyelet (EBF) alapítása óta igyekszik az egészségügyi ellátás színvonalát és a gyógyító tevékenység hatékonyságát leíró minőségi indikátorok kialakítására. Amikor az OEP három éve közzétette, hogy milyen arányban halnak meg intézményekben az infarktusos betegek, az orvosi szakma felzúdult, mondván, a puszta számok nem mondanak semmit. És ebben van is valami, semmi szükség a bulvársajtó „halállistázására” – csakhogy az akkori számok mögött nem voltak nevesítve a kórházak, csak kódszámokat kaptak, földi halandó nem tudhatta meg, milyen osztályokat takartak a kódok. A szakhatóság magát az orvos szakmától védendő leszögezte, „az anonimitás azért fontos, mert – különösen az első egy-két évben – az adattorzulások miatti rossz megítélés, illetve a szakmailag hozzá nem értők helytelen interpretációja a jó vagy megfelelő minőségű ellátást nyújtó szolgáltatókat is pellengérre állíthatja”. Az egy-két év eltelt, de az EBF honlapján még mindig csak a kihasználtságra és az ápolási időre vonatkozó adatok láthatók.

Szabó Máté biztos mostani „óvatos állásfoglalása” aláhúzza: „az egyes kórházak statisztikai adatai azonban 'nyers' adatok, önmagukban alig vagy egyáltalán nem alkalmasak az összehasonlításra. (…) Ez olyan tudományos, illetve szakmai kérdés, amelyet az egészségügyi szervekre, az orvosi szakmai testületekre, illetve a tudomány művelőire kell bízni. Ha a szakmai közvéleményben kialakul egy konszenzus az indikátorokról (tartalmukról, mérésükről, beleértve az egyes indikátorok értelmezési tartományát is stb.), akkor ezek az adatok valóban támpontot adhatnak az egyes ellátóintézmények teljesítményének megítéléséhez”. Ehhez képest Szabó Máté nem foglal egyértelműen állást a statisztikai adatok nyilvánosságáról – nyilván még ebben sem alakult ki a konszenzus. Viszont szép ívű kioktatást kap a beadványtevő az újságírói felelősségről, és az ombudsman csatolja az OEP indikátorprogramjának dokumentumait. Nagy kár, hogy ez utóbbi biztosan fals információ, mert a program valójában már az EBF-nél fut. De persze nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a dodonai döntéssel most akkor mihez kezdjen a kórház és az újságíró?

Pedig valami elindult, és az állami bürokrácia a maga lassú tempójával megtette az első lépéseket a kórházi statisztikák nyilvánossága irányába. A felügyelet megkeresett minden kórházat négyszáz kérdésből álló adatlapjával, amelyben például a fertőzési veszélyekről, a császármetszések számáról, az utókezelő osztályokon történő vagy az infarktusosok halálozásáról is érdeklődik, nem csupán a betegtájékoztatásról vagy az alkoholos tartalmú fertőtlenítők használatáról. Úgy tudni, már száz kórház választ adott (nagyjából az intézmények kétharmada), és a felügyelet publikussá teszi majd a „megtisztított adatokat”. Előbb-utóbb tehát nem az lesz a kérdés, hogy nyilvánosak-e ezek az adatok, hanem az, hogyan teheti meg egy közpénzekből működő intézmény, hogy a gyógyítás hatékonyságával kapcsolatos fontosabb adatokat visszatartsa, esetleg manipulálja.

Az ombudsman mostani „állásfoglalása” biztosan nem sietteti a változásokat. A se igen, se nem állapot, a lebegtetés pedig nyilvánvalóan az adat tulajdonosának kedvez, szabadon dönthet arról, hogy kinek „mit köt az orrára”. Fennmarad hát az aszimmetrikus állapot.

Szabó Máté állásfoglalásának talán mégis a lekezelően paternalista hangneme a legelkeserítőbb. „ Megértve a 'köz' [miért is kell itt az idézőjel? – A szerk.] azon igényét, hogy szeretné tudni, 'melyik kórházban mennyi a túlélési esély', álláspontom az, hogy az adatok nyilvánosságra hozatalakor különös gondossággal indokolt eljárni. A sajtónak ebben megkülönböztetett felelőssége van.” Vajon nincs-e ez így sok más területen is? Nem volt az azért olyan rég, amikor a külföldi államadósság államtitoknak minősült. Vagy éppen hétfőn kapott össze nagy nyilvánosság előtt a kormányfő és a Fidesz frakcióvezetője a munkanélküliségi adatokon. Ugyanazokat a számokat homlokegyenesen másképpen értékelték. Ebből az következne, hogy ezentúl a foglalkoztatási adatok se legyenek nyilvánosak, mert ezeket az indikátorokat a szakmán kívüliek képtelenek szakszerűen, azaz helyesen értelmezni? És mi legyen azokkal a foglalkoztatási szakértőkkel, akik egy-egy adatból más-más következtetésre jutnak? Amíg nincs szakmai konszenzus, addig coki, az adatoktól?

Az adat nyilvánossága nem függhet a rá kíváncsi felhasználója (szellemi) képességeitől vagy szándékától. Ha az adat közérdekű, akkor nyilvános, és szabadon értelmezhető. Éppúgy hibás az ombudsman eszmefuttatása, mint ahogy furcsa lenne a vezetékes ivóvíz fogyasztásához vízi jártassági ismereteket előírni.

Az adatvédelmi biztos helyetteseként beugró ombudsmant döntésénél sajnálatosan nem segítették tapasztalt munkatársai. Pedig nem kellett volna új dolgokat kitalálni. Még 2005-ben Takács Albert, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának akkori helyettese azzal intette le az anonimizált infarktusadatok miatt háborgó szakmabelieket: a betegnek éppúgy joga van információt kapni a kórházakról, mint ahogy a továbbtanulót is rangsorok igazítják el az iskolaválasztásnál.

Zádori Zsolt