A Tubesre tervezett radar. Füstbe ment.

Megismétlődni látszik a zengői fiaskó a tubesi radartelepítésnél. Hisz a Fővárosi Ítélőtábla moratóriumot rendelt el a katonai beruházásra. Ha a NORAD (az USA légvédelmi parancsnoksága) is annyi ideig pepecselt volna egy radartányér helyének kijelölésével, mint a HM, a szovjet légierő valószínűleg rég porrá bombázta volna az észak-amerikai kontinenst. Csakhogy a tengerentúlon (és nyugat-európában) nem így van. Ott – a hidegháború idején éppúgy, mint szeptember 11. után – a repülőforgalom kontrollálása élet-halál kérdés. Így aztán megoldják.

Ahol a honvédelmet (illetve szövetségesi elkötelezettségüket) komolyan veszik, ott gondoskodnak róla, hogy a technikai feltételek biztosítva legyenek. A Zengő-és Tubes-ügy ennek a fordítottját demonstrálta. Hogy Magyarországon kormányzati és jogalkotói síkon nem igazán gondolják égető problémának a védelmünkön tátogó réseket. Gondolván, ha egy terrorattak formájában beüt a ménkű, a NATO úgyis segít. Az itthoni politikában kimondatlan, szokásjogi norma: a hadseregfejlesztést (és Brüsszelnek tett ígéreteinket) felesleges annyira komolyan venni. Régi hagyományokat ápolunk ezzel a mentalitással.

Hadikrónikánk Mohács óta lényegében kudarctörténet. Majd fél évezreden át képtelenek voltunk szabadságunkat önerőből kivívni, illetve megőrizni. A XX. század pedig a rövidlátásból eredő hadi tragédiák időszaka volt. A II. világháborúba egy alulfegyverzett, rosszul ellátott, gyenge ütőerejű hadsereggel léptünk be. Ráadásul úgy, hogy a szövetséges náci kormány ezt nem is kérte. (Sőt, a német hadvezetésnek inkább púp volt a hátán a fogadatlan fegyvertárs. Ma már tudjuk: Horthy Miklósnál nem a berlini nyomás, hanem saját vezérkarának tábornokai – leginkább főnökük, Werth Henrik - erőszakolták ki a hadba lépést.) Ennek következményei ismertek. Stratégáink hazardíroztak, bízva abban, a Wehrmacht helyettük is megnyeri a háborút. A ludovikás hadfiak légvárakra épített, dzsentrivirtuson alapuló nagymellényűségét az elbukott világháborút követően Farkas Mihály és Czinege Lajos pártkáderi dilettantizmusa váltotta.

A nácikhoz hasonlóan a szovjetek is tudták (s éreztették velünk): a magyar hadsereg csupán egy rossz vicc. Ha szorul a csizma, akkor a munka dandárjánál ránk úgyse számíthatnak. Ezért aztán kialakult egy olyan – rendszereken átívelő – társadalmi vélekedés, hogy minek szakadjunk bele a fegyverkezésbe? A mindenkori nagyhatalmú szövetséges (Németország, Szovjetunió, a NATO) úgyis leharcolja a mi részünket is. Antidemokratikus rezsimek esetén ez a magyaros passzív rezisztencia bocsánatos vétek, dicső csíny. Mert ki akarná lelkesen életét áldozni Hitler-vagy Sztálin-féle diktátorokért és hazai bábjaikért? De a népszuverenitáson alapuló pluralista jogállami rendszerben az ilyesfajta húzódozás egyáltalán nem tolerálható. A rétestésztaként elnyúló lokátorfejlesztés üzenete, hogy országunkban jelenleg nincs veszélyérzet és honvédelmi tudatosság. Illetve, hogy az egész letudható az ingyenebédnek gondolt formális NATO-tagsággal.

Nyilván fontos a környezetvédelem, de nem lehet abszolutizált, egy állam (és polgárai) biztonságos léthez való jogát maga alá gyűrő szempont. Ámbár igazából a Zengő és Tubes nem a fundamentalista zöldek diadala. Inkább a katonapolitika csúfos kudarca. Olyan államban, ahol a civil kontrollnak alávetett, demokratikus hadseregnek tekintélye és legitimációja van, aligha lehet ilyenfajta ürügyekre hivatkozva blokkolni egy létfontosságú katonai invesztíciót. (Amúgy is jó lenne tudomásul venni: a komfortos emberi civilizáció intézményrendszerei – kommunális szolgáltatás, lakóépületek, tömegközlekedés, úthálózat, energiaellátás, közszükségleti cikkek forgalmazása, katonai objektumok – tetszik vagy sem, az élővilágba való beavatkozás, a természet bizonyos mérvű károsítása révén működnek csak. A megoldás ennek optimalizálása, minimalizálása, nem pedig dacos tagadása.)

Mindez csepp a tengerben. Tény, hogy – néhány békefenntartó elitalakulatot, műszaki zászlóaljat, repülőegységet leszámítva – nincs igazán ütőképes hadseregünk. Hisz a mostani csupán alibikatonaság, Patyomkin-véderő. Mely a díszszemléken kívül másra nemigen alkalmas. A NATO nélkül tehetetlen óriáscsecsemő. Ezen persze változtatni nemcsak a koalíció, de a sereg lerohadásán gyakran siránkozó, hazafias szólamokat pufogtató Fidesz sem akar. Ugyanis az százmilliárdokba kerülne. Amihez máshonnan kéne ráfordítás-csökkentéssel forrást biztosítani. S a kontraproduktív, értelmetlen sorkatonaság fenntartásához az utolsó töltényig ragaszkodó Fidesz mikor merne hozzányúlni pl. a 13. havi nyugdíjhoz egy korszerű haderő érdekében? Ugyanis tetemes összegre rúgna, ha a jelenleginél minimum tízszer ennyi katonával szagoltatnánk puskaport válságövezeti missziókban. Vagy ha az itthon maradók rendszeresebben edzenének hadgyakorlatokon, ha - a hagyományos szárazföldi seregtesteket részben kiváltandó jelleggel - speciális rendeltetésű kommandós alakulatokat szerveznének, ha a hadsereg felszerelését korszerűsítenék. Még sorolhatnánk, a csípőből elutasítandó javaslattevők nyugalmával.

Beláthatjuk: a Tubes mindössze apró sárpötty a perspektívátlan védelempolitikai katyvaszban.

Papp László Tamás