Amikor a tavalyi tisztújító kongresszus előtt Orbán Viktor ismét riválisok nélkül maradt pártelnökjelölt a Fideszben, már világossá vált, hogy kisebbségben maradtak azok a párton belül, akik szerint a legnagyobb ellenzéki erő politikájának – a két elbukott országgyűlési képviselőválasztás után – alapjaiban kell megváltoznia. Orbán megfosztása jobboldali vezérszerepétől nem merült fel hát többet. Nyilván, a párton belüli változtatás igénye vagy kényszere értelemszerűen fölvetette volna az Orbánnal vagy nélküle dilemmáját. Nem ez történt, Orbán maradt. A párt erős embereinek azt a kérdést kellett meghányni-vetniük, hogy az „örökös pártelnök” távozása miféle eróziót indítana el saját híveik, a jobboldal biztos választóinak körében. Miért jutottak arra, hogy vezetőjük Orbán maradjon?

Az akkori és a mai belpolitikai helyzetben egy Orbánnal szembeni, Fideszen belüli ellentábor kiépítésére tett kísérlet több mint kockázatos, mi több, eleve kudarcra ítéltetett. Hiányoznak hozzá az anyagi források, és ezzel szoros összefüggésben, az az utóbbi tíz évben megizmosodott jobboldali média sem akarja ezt, amely – mondják jobboldali bennfentesek – Orbán tenyeréből eszik. Széles Gábor nagyvállalkozó és újsütetű médiatulajdonos például immáron nem csak szűk körben beszél egy Orbánnal kötött állítólagos paktumáról, amely már a 2010-es választási kampányra szólna. A Magyar Nemzet néhány korábbi írása, egyebek mellett az emlékezetes, Schmidt Máriát pártalapítással hírbehozó cikk, pedig az sejteti, a Fidesz-elnök nem csak reggeli kávéja mellett lapozgatja a lapot, ha kell, ő rendeli a belevalót is. Márpedig a pártelnökségre aspirálóknak a jobboldali sajtó nélkül esélyük sincs a sikerre, a szekértáboron kívüli médiatámogatásnak éppenséggel ellentétes hatása van. A nem fideszes, azaz nem Orbán-párti orgánumok által sztárolt Kósa Lajosnak például sajátjai előtt kell rendszeresen magyarázkodnia. A jobboldalon a népszavazás óta talán még erősebb a hit: Orbánt mellőzni nem lehet, mert az veszélyeztetné a megroppant szocialistákkal szembeni, türelmetlenül várt diadalt, sőt magának a jobboldalnak az egységét is fenyegetné – tenné mindezt a konzervatív tábor szempontjából fölöttébb kedvezőnek látszó helyzetben.

És itt van a másik ok is. A szövetségi politikát hirdető, magyarán a jobboldalt egy zászló alá terelő Orbán szerepében bekövetkező bárminemű változás annak a belátását és elfogadását jelentené, hogy a Fidesz nem képes a jobboldal gyűjtőpártja lenni, tehát az eddig követett politika illúzión és rossz számításon alapult. Két-három egymással rivalizáló parlamenti pártra szakadó jobboldalnak viszont – vélik sokan a Fideszben – sokkal rosszabb esélye van, mint az egységes tömörülésnek, amely így-úgy ugyan ad valamit a sokszínűség látszatára, de szervezetileg és tevékenységében végletesen centralizált. – Orbán nélkül megszűnne a Fidesz–MPSZ gyűjtőpárt lenni, és a konzervatív tábor kormányképessége alaposan megcsappanna. Ki merné vállalni a jobboldal szétverésének ódiumát? – okoskodnak a jobboldal táborában.

A népszavazás alapvető fordulatot hozott ebben is. A referendum előtt még lamentálhattak azon, hogy a Fidesz közeli jövője szempontjából korántsem kedvező, hogy Orbán a maga politikai közegén kívül nem számít tekintélynek, és a választók a nem túl dicső múlttal azonosítják. A népszavazás eredménye azonban megmutatta, hogy Gyurcsány „reformkormányzása” alatt recsegő-ropogó ország az ellenzéki erő ajánlatait fogadja el, így a Fidesz 2010-ben a jelenlegi felállással is révbe érhet. Most úgy tetszik, a régi fiúk, Orbán és Kövér, Áder és Deutch-Für már nem a múlt fenyegető árnyaiként jelennek meg a választók előtt.

A referendum óta továbbfokozódott az egyébként is erős politikai nyomás Gyurcsányon. Nem csoda, ha úgy látszik, zavarodottságban nem értette meg az üzenetet, és szinte naponta lőtt újabb és újabb bakot: március 9. után politikusi pályájának legrosszabb hetét produkálta. Igaz, a március 15-iki ünnepi beszéde már az ébredésről tanúskodik.

Gyurcsány mélyrepülése azonban még nem jelenti automatikusan Orbán 2010-es választási győzelmét. Megvalósítható célokkal, méltányos programmal, életszerű alternatívákkal, társadalmi méretű érdekegyesítéssel még akár elő is állhat az MSZP. De ehhez tisztáznia kellene, merre van az előre. Sokak szerint ezt már Gyurcsány nélkül kell megtennie kormánynak és pártnak. Érdekes időszak előtt áll a szocialista párt.