A Négyek és Schmidt Mária. A cél világos, de az odavezető út?   © Fazekas István

Kiderült, hogy már a jelenlegi helyzet súlyosságát sem értékelik egyformán a résztvevők. Bod szerint válság nincs, de lassú leépülés van, ami akár több évig is eltarthat. Reális a veszély, hogy folyamatosan csökken a lakosság fogyasztása, a tőke és a szakképzett munkaerő pedig gyorsuló ütemben hagyja el az országot. Fenyeget az adósságspirál is. Ha lehet, még drámaibb hangot ütött meg Járai Zsigmond. Szerinte máris súlyos gazdasági és társadalmi válság van, még az a szerencse, hogy az EU tagjaként ezt nem érzékeljük annyira, és hogy a nemzetközi piacokat sokáig lehetett etetni a reformblablával. De ha a nemzetközi pénzügyek terén újabb feszültségek lépnek fel, vége szakadhat a megtévesztő nyugalomnak, és olyan folyamatok indulhatnak be, amelyeket már sem az MNB, sem a „választásra készülő kormány” nem tud majd kontrollálni.

Surányi György figyelmeztetett, hogy ebben a helyzetben higgadtságot kell tanúsítani. Rögtön meg is fogadta a tanácsot, és felsorolt néhány pozitívumot is: akár a jelenlegi infláció ütemét, akár az államháztartás hiányát tekintve, a régió országai között jó Magyarország pozíciója az eminensek között van. Mindez nem mondható el – tette hozzá – a növekedési ütemről, a lakosság megtakarítási hajlandóságáról, a beruházások volumenéről, a foglalkoztatottság szintjéről, az állami újraelosztás GDP-hez viszonyított nagyságáról stb.

Simor András, az MNB jelenlegi elnöke már csak beosztásánál fogva sem kongathatta a vészharangot, annyit azonban elismert, hogy „a magyar gazdaság növekedése elmarad a regionális versenytársakétól, hiányzik a stabilitás, általános a bizonytalanság”.

Jóval keményebb diónak ígérkezett a diagnózis után a terápia körvonalazása: mit kéne tenni, hogy a magyar gazdaság tartósan előre lendüljön, vagy, ahogy Surányi fogalmazott: az emberek jól érezzék magukat. Valószínűleg erre a kellemes „köz-érzetre” még egy darabig várni kell, mert gyakran elhangzott az utalás, hogy a társadalomnak, bizony, áldozatokat kell hoznia. Talán csak Járai terápiájából hiányzik ez. Ő viszont a börtönt emlegette gyakran, ahová a korrupt politikusoknak és a költségvetési egyensúlyt elfuseráló pénzügyminisztereknek be kellene vonulniuk. Ám általában kerülték -- valószínűleg a házigazdával egyeztetve –, hogy kifejtsék a gazdaság fellendítésének általuk kívánatosnak tartott politikai feltételeit.

A „Négyek” felsorolták a kívánatos célokat – ezekben nagyjából egyet is értettek. Persze aligha lehetett volna elvárni, hogy röpke 10-15 perc alatt vázolják, hogy a „wishful thinking”, a kegyes óhajok milyen konkrét lépésekkel valósíthatók meg. Valamennyien beszéltek a költségvetési egyensúly szigorú betartatásáról, az állami újraelosztás visszaszorításáról, a munkahelyteremtés fontosságáról, adóreformról, a közpénzek felhasználásának szigorú ellenőrzéséről, arról, hogy munkára kell fogni – jobb ösztönzéssel – azokat, akik munkaképesek, de szociális segélyekből élnek. Bod Péter Ákos felhívta a figyelmet a gazdasági analfabetizmus veszélyeire, amikor a polgárok képtelenek felfogni, hogy az állam csak annyit tud költeni, amennyit adóforintokból beszed, illetve ha ők nem fizetnek adót, azt valaki másnak kell megfizetnie.

Járai szerint akár ezer milliárd forint is bejöhet az államkasszába, ha megfogják az adócsalókat, leépítik az adókedvezményeket és kifehérítik a gazdaságot. Másik ezer milliárd jöhetne a korrupció felszámolásából(„mindenkit el kell ítélni, aki ebben benne van”), illetve az értelmetlen állami kiadások leállításából. Szerinte további ezer milliárdot hozna a foglalkoztatottság növelése, mert ezzel a szociális hálót is le lehetne építeni. Szerinte a jelenlegi 52 százalékos arányt néhány év alatt 70 százalékra lehetne növelni, egymillió új munkahely létesítésével. Akár miniszterelnöki programbeszédnek is beillő „expozéjában” egy szabadelvű piacgazdaság vízióját vázolta fel, ahol bizalmuk van a tőkebefektetőknek, ahol szakmai szempontok alapján szerveződő, kisszámú, de hatékony bürokrácia intézi a közügyeket, s ahol a kisebb állam átlátható intézményeivel szolgálja polgárait.

Az ábrándozásból Surányi térített vissza a hétköznapok valóságába: mindebből semmi sem lesz, ha nincs felelős politikai vezetés. De őket is ellenőrizni kell: a költségvetés egyensúlyát védendő, egy kis független szakértői csoportot kell felállítani, akik minden választás előtt aszerint vizsgálnák meg a pártok ígérgetéseit, hogy azok milyen hatással van a költségvetésre. Hogy emlékeztesse azokat is, akik a gazdasági alapismeretek óráról hiányoztak, hangsúlyozta: a költségvetési hiánynak igazodnia kell a megtakarítások mértékéhez, illetve, hogy a  reálbérek csak a termelékenység emelkedésével azonos arányban növekedhetnek. Örömmel nyugtázta, hogy az euró bevezetését illetően most már sokan osztják az ő véleményét: vagyis jó lesz várni addig, amíg a maastrichti feltételeket Magyarország teljesíti, kiegyensúlyozza a költségvetést, leviszi az inflációt, leépíti az államadósságot. A forint felértékelődésének nem a kamatkülönbségen, hanem a termelékenység növekedésén kell alapulnia – figyelmeztetett.

Simor András – egy újabb valószínű kamatemelés küszöbén – inkább arról beszélt, hogy alaposan félreértették 2500 milliárdos „programját”. Ő egyáltalán nem gondolt arra, hogy ezt az összeget, egy csapásra ki kell vonni a szociális ellátás rendszeréből, ő is a fokozatosság híve. Egyébként ez nem megszorítás lenne, hiszen a másik oldalon lehetne az adókat, elsősorban a munkát terhelő adókat csökkenteni; igaz, ez az átrendeződés nem egyformán érintené a polgárokat. Az MNB elnöke sürgette többek között a minimálbér, illetve a garantált bérminimum eltörlését. Előadásának hatásos mottót adott: nem az a kérdés, hogy mi lesz, hanem hogy addig mi lesz.

Hogy „addig” mi lesz, arra nemigen kaptunk választ. Mindenesetre biztató, hogy ez a találkozó egyáltalán létrejött, még ha a résztvevők, a szó szoros értelmében,  el is beszéltek egymás mellett. De talán meghallották egymást.

Hirschler Richárd