Az SZDSZ koalíciós kenyértörésének beteljesedését látván a politikaelemzőnek a lángoló, zuhanni készülő repülőgépből kiugró másodpilóta képe villanhat be. Emberünknek – rövid szabadesés után – kinyílt az ernyője. Gondolhatnánk, minden rendben. Hisz a legrosszabbon túljutott, szerencsésen megmenekült a koporsóvá váló járműből. Csakhogy a kisebbik koalíciós pártnál ez másképp van. Az ernyőnyitást követően még korántsem biztos, hogy szerencsésen földet ér. A rohamosan közeledő, odafentről szilárdnak látszó talaj is veszélyes: magasfeszültségű távvezetékek, borotvaéles sziklák, alattomos lápvidék, kószáló ragadozók, ameddig a szem ellát.

Felmondva a koalíciót, az SZDSZ kényszerpályán maradt. Hiába a látszólagos merész távozás, valójában most is  egyensúlyozásra kényszerül, és igencsak szűkre szabott játéktérrel gazdálkodhat. Ha az SZSZ pro forma bennmarad a kormányban, a jelenlegi szituációt alapul véve igen valószínű, hogy 2010-ben törpepártként zuhan ki a parlamentből. De megvan a kockázata a különválásnak is. Ráadásul nem két év múlva, hanem azonnal. Egy mostanában kiírt parlamenti voksolás nem sok reménnyel kecsegteti a SZDSZ-vezetőket. Így hát a párt úgy lép ki, hogy valójában bent marad, amivel a legáttekinthetetlenebb belpolitikai szituációt kreálta a rendszerváltás óta.

Tiszta sor, ha egy kispárt valamelyik nagyobbal formális szövetségben országot irányít. De ez a jogi viszonylat a szocialista-liberális pártközi egyezség hatálytalanításával megszűnt. Ámde az SZDSZ „rendes” ellenzéki tömörülésként nem funkcionálhat. Egy valamirevaló parlamenti oppozíció arról ismerszik meg, hogy a költségvetést (illetve az alapvető feles törvénymódosításokat) nem szavazza meg. Attól ellenzék, hogy az ország pénzének elköltését illetőleg gyökeresen másként vélekszik. De ezt Kókáék nem tehetik meg. Mert amennyiben a köztársaságnak nincs érvényes büdzséje (s még az égetően szükséges törvényfrissítéseket is képtelenek átverni), úgy Magyarország de facto (sőt de jure) kormányozhatatlanná válik. Ez senkinek nem jó, különösen nem annak a pártnak, amelyik úgy fél az előrehozott választástól, mint ördög a tömjénfüsttől.

Emiatt az SZDSZ kénytelen lesz valamiféle tudathasadásos, se veled, se nélküled félkormánypárti-félellenzéki szerepre berendezkedni. Az ország működőképességének látszatát fenntartandó (és parlamenti helyeinek elvesztését megelőzendő) garantálnia muszáj az elegendő kormánytöbbségi mandátumszámot. Másfelől azonban demonstrálnia kell: ő bizony karakteres és karakán liberális. Aki nem bólint rá csak úgy mindenre. Hanem „kívülállóként” próbálja benyomni elveit az immár egypárti végrehajtó hatalomba. Így hát a kormány életben tartásáért cserébe gesztusokat követel majd a szocialistáktól. De ugyan mit tudna elintézni a „szadi” kívülről, amit hat évig odabentről sem volt képes? Alapvető reformok kivitelezését? Bolond lesz az MSZP népszerűtlen intézkedéseket hozni, lefaragni a kiadásokat, átkalibrálni az ellátórendszereket, ezzel csökkenteni a közterheket, hogy annak haszonélvezői a vállalkozók, magánalkalmazottak, korántsem a baloldal típusszavazói legyenek. Mindezt ráadásul úgy, hogy önnön potenciálbázisa (nyugdíjasok, közalkalmazottak, eltartottak) szemében a fenti lépésekkel még inkább elásná magát.

A nagyobbik kormánypárt vezetésének semmiféle érdeksértő reform nem szívügye. Azzal ugyanis három dolgot biztosan elérne: lejtmenete eddiginél is meredekebb zuhanórepülésbe csapna át. Másrészt a jelenleg várhatónál is átütőbb győzelemhez segítené a Fideszt (amelynek a rendbe hozott gazdaság állaga miatt sem kellene aggódnia.) Harmadsorban pedig pont ennek révén tudná visszanyerni hívei egy részét a kormányból kivált SZDSZ. Effajta forgatókönyvből mindenki profitálhatna, csak épp a kisebbségi kabinet nem, amelynek az operatív munka dandárja jutna. Tetejébe nincs olyfajta kényszer, ami indokolná a liberális nyomás előtti meghajlásukat. Pontosan tudják: lehet, hogy az SZDSZ-nek kormánypozíciók nem kellenek, de a működő- és szavazóképes kormánytöbbség igen, különben megszűnik létezni.

Voltak kegyelmi pillanatok, amikor az SZDSZ jól időzített szövetségbontással tényleg a félbehagyott (vagy el sem kezdett) reformok továbbgondolására sarkallhatta volna a baloldalt. Példának okáért 1996 őszén, a Tocsik-botránynál, 2002 nyarán, a D-209-es száznapos bőségszarujának felnyitásakor. De ezeket a lehetőségeket az SZDSZ-vezetés zsinórban elpuskázta. Pont azokat a morális és népszerűségi tartalékokat élve fel, amelyek most lehetővé tennék a sikeres evakuálást. Nem marad hát egyéb, mint adok-kapok, teátrális, identitásépítő kakasviadal – a kulisszák mögötti létfenntartó paktumokkal. Ennek a jobboldal se örülhet: ha győz, az államhatalom mellé üres kincstárat és a piszkos munka terhét kapja.

Papp László Tamás