Novák Zoltán © Szakács Barbara

Június közepén az ír állampolgárok népszavazáson utasították el a Lisszaboni Szerződést. Az EU-bürokraták és az európai kormányfők egy része pánikba esett és vészharangokat kongat, másik fele viszonylag sztoikusan fogadta a hírt, és addig szavaztatná az íreket, amíg igent nem mondanak. Abban viszont mindannyian egyetértettek, hogy komoly problémáról van szó, amelyet mindenképp át kell hidalni, meg kell oldani, hogy az integráció és az EU intézményi reformja folytatódhasson.

A probléma közvetlen oka, hogy az ír népszavazás során a választói magatartás ugyanazt a mintázatot követte, mint az európai alkotmányról szóló francia és holland referendum alkalmával 2005-ben: a választópolgárok nem a Lisszaboni Szerződés tartalmáról és szellemiségéről alkottak véleményt, hanem (hazai) pártpolitikai erővonalak mentén büntették vagy jutalmazták az éppen regnáló kormányt.

Az Európai Alkotmány bukása után az EU vezetői úgy vélték, nem mehet veszendőbe a hosszú évek előkészítő munkája során kínkeservesen kialkudott kompromisszumos reformterv, mely az alkotmány leglényegesebb része volt. Ezért a szöveget megszabadították a szimbolikus részektől, és új köntösben, mint „reformszerződést” fogadta el az EU három csúcsszerve, a Tanács, a Bizottság és a Parlament. A tagállamok kormányfői megállapodtak abban, hogy lehetőség szerint népszavazás nélkül ratifikálják a szerződést. Csakhogy az ír alkotmány népszavazást ír elő az uniós alapszerződések módosítása esetén, és ezúttal ez az apró porszem is elég volt ahhoz, hogy megakassza az Unió amúgy is lomha gépezetét.

Nem a sikertelen referendum a fő probléma, az „ír gáncs” csupán szimptomatikus jele azoknak belső szerkezeti problémáknak, amelyek egyszerre feszítik szét az EU jelenlegi kereteit, és gátolják az átmenetet egy olajozottabb és versenyképesebb struktúra irányába.

A bajok gyökere

Az EU-bürokraták is érzékelték, hogy többről van szó egyszerű technikai problémánál. Azt találták a bajok eredőjének, hogy az EU nem elég népszerű az európai választópolgárok szemében, és kilátásba is helyeztek néhány szociális intézkedést. De már a diagnózisban tévedtek. Nem az a fő gond, hogy az EU nem elég népszerű, hanem az, hogy az állampolgárokból hiányzik az európai azonosságtudat, és csak részlegesen érhető tetten az ebből fakadó européer gondolkodásmód. Az európai polgár ugyan közvetlen képviselettel rendelkező uniós választópolgár, ám fogalma sincs arról, hogy az általa leadott voks milyen hatással van az Unió jövőjére, illetve szavazatával milyen ügyeket, folyamatokat, álláspontokat támogat. Az egyén nem érzi magáénak az Uniót, céljaival, szellemiségével nem – vagy csak részben – képes azonosulni, önmagát kívülállónak tekinti. Könnyű belátni, hogy nehéz hatékonyan irányítani egy olyan föderatív-konföderatív képződményt, amelynek alanyai nem hisznek annak eszméjében, illetve céljaiban.

Az Unió és az állampolgárok közötti távolság nem új keletű probléma, és az újonnan csatlakozó tagországok esetében még aggasztóbb a helyzet. A Méltányosság Politikaelemző Központ egy jelenleg folyó kutatásában arra keresi a választ, hogy a hőn áhított EU-tagság elnyerése után négy évvel milyen tényezők akadályozzák a magyar állampolgárok európai identitásának kialakulását. Az eddigi részeredmények arra engednek következtetni, hogy a magyar polgárok és az Unió közötti szakadék elsősorban az Európai Unió intézményi- és képviseleti rendszerének aránytalanságaira, illetve a média szereptévesztésére vezethető vissza.

Az a fránya média

Egy olyan korban, amikor képzeteink és viszonyulásaink elsődleges formálója a média, döntő tényező lehet az egyes médiumok szerepfelfogása. A kutatás keretében elvégzett médiaanalízisből kiderül, hogy az országos televízió-csatornák hírszerkesztési gyakorlata indokolatlanul háttérbe szorítja az Unióval kapcsolatos híreket, jóllehet a mindennapjainkat is érintő döntések egy meghatározó része Brüsszelben és Strasbourgban születik. Azokban az esetekben, amikor az Uniót említik, vagy úgy jelenik meg, mint feneketlen pénzforrás, vagy úgy, mint felsőbb szabályozó szerv, amely büntet vagy jutalmaz. Ez nem pusztán azért aggályos, mert alapvetően torz képet fest az Európai Unióról, hanem azért is, mert háttérbe szorul az Uniót kulturális vagy politikai közösségként való azonosítása. E tekintetben a közpénzekből fenntartott közszolgálati csatornák – akár a tájékoztatás, akár az értékközvetítés szempontjából vizsgáljuk – nem töltik be a funkciójukat. Számba kell venni persze, hogy az Európai Unió, mint politikai képződmény, mennyire médiaképes.

Képviseletek

Az Európai Unió többszintű intézményrendszere kétfajta képviseleti rendszert ötvöz: az egyik a közvetett, amikor az állampolgár érdekeit az általa választott nemzeti kormány képviseli, pl. a kormányfők az Európai Tanácsban. A másik a közvetlen forma, amikor az egyén közvetlenül választ képviselőket az Európai Parlamentbe.

De figyelembe kell venni azt is, hogy az EU demokratizmusa eléri-e azt a minimumot, amely véleményalkotásra és gondolkodásra késztető szabad diskurzusra és nyílt vitára sarkal? Másrészt: képes-e az EU képviseleti rendszere részvételre és azonosulásra ösztönözni a polgárokat? Számos jel mutat arra, hogy az EU képviseleti rendszerében a közvetlen és a közvetett képviselet aránytalanságai demokratikus deficitet generálnak, ami forrása lehet az uniós polgárok (és nem utolsó sorban a média) apátiájának és érdektelenségének.

Az európai polgárok részvételi hajlandóságát és az européer identitás kialakulását főként a közvetlen képviseleti forma erősítheti. A közvetlenül választott Európai Parlament súlya lassan ugyan, de folyamatosan növekszik, az Európai Tanáccsal és az Európai Bizottsággal szemben. Persze továbbra is e két utóbbi a fő döntéshozó szerv. Mindazonáltal le kell szögezni, hogy az Unió demokráciaszintje több szempontból is kifogásolható: legalábbis a parlamentarizmus, az elszámoltathatóság és az átláthatóság tekintetében mindenképpen. Ezek a demokratikus hiányok erőteljesen hozzájárulnak ahhoz, hogy az Unió túlbürokratizált és átláthatatlan intézményi struktúrája mindezidáig nem teremtette meg saját szavazóközösségét, a maga politikai közösségét.

Konföderális és föderális

Az Európai Unió jövőjét illetően két Európa-koncepció verseng egymással: az egyik a konföderális Európa koncepciója, amely az Uniót önálló államok laza szövetségének tekinti; a másik a föderációs Európa koncepciója, mely egy (az Egyesült Államokhoz hasonló) szuperállamot vizionál, és egy nemzetek feletti kormányt tart kívánatosnak. Az EU jelenlegi rendszere átmenetet képez a két koncepció között (köztes föderáció).

Az ír referendum által kiváltott patthelyzetre is a föderalisták verziója tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak: ez pedig nem más, mint az egységes összeurópai népszavazás bevezetése. Ily módon kiküszöbölhető lenne, hogy egy elhibázott tagállami népszavazási kampány, vagy az adott ország regnáló kormánya elleni protest hangulat megakaszthassa az EU jelenleg folyó intézményi reformját (illetve a jövőben felmerülő reformlépéseket). Az összeurópai népszavazás lényege, hogy a referendumot az EU összes tagállamában egyszerre és egységes feltételrendszer keretében tartanák, és minősített többség esetében lenne eredményes. Jelenleg az összeurópai népszavazás intézményének számos előfeltétele hiányzik, mindamellett könnyen lehet, hogy ez az egyetlen kivezető út a ratifikációs csapdahelyzetből.

Ami az EU hosszú távú jövőjét illeti, megnyugtató megoldást egy egységesített Európai Parlamenti választási rendszer kialakítása és a páneurópai pártrendszer megteremtése biztosítana. Ez azt jelentené, hogy a választásokat nem tagállamonként, hanem összevonva tartanák, és az állampolgárok európai pártok európai listáira szavazhatnának. Ez valóban megoldást jelenthet a fent említett problémákra, sőt feltehetően valódi politikai közösséget teremtene, mindamellett erősítené a tagországok állampolgárainak európai identitását. A vitás ügyek által kiváltott törésvonalak nem országok, illetve ország-csoportok mentén alakulnának, hanem – nemzeti pártpolitikához hasonlóan – az európai pártok által alkotott frakciók között. Az európai pártkonglomerátumok végre valódi páneurópai pártokká alakulhatnának; közös programokkal, közös kampánnyal indulhatnának az EP-választásokon. Ha ez középtávon nem kerül napirendre, akkor az EU ellehetetlenül, és még jobban lemarad globális riválisaival folytatott, egyre kiélezettebb versenyben.

Novák Zoltán