Orosz tankok Gori elővárosában. Jönnek vagy mennek? © AP

Hugo Chaveznél még gondolhattuk, a házigazdái kínálta vodka ártott meg neki. S csak lélektani fogás az utólag cáfolt hír, miszerint Venezuela elnöke orosz támaszpontok létesítésének engedélyezését fontolgatja hazájában. (Ezzel párhuzamosan állítólag Moszkva – a rossz emlékű 1962-es nukleáris kötéltáncot újrajátszva – bombázókat telepítene Kubába.) Az viszont nem jövő idejű feltételes mód, hanem véres realitás, hogy Oroszország büntetőexpedíciót indított a nyugatbarát Grúzia ellen, amikor az vissza akarta foglalni a szakadár, főként oroszok által lakott dél-osszétiai tartományát. Észtországot, majd Ukrajnát követően most Tbiliszi az a cári-szovjet impériumból kivált, önállósulni akaró, rebellis tartomány, amelyen a Kreml példát statuált. Bolygónk északi féltekéje talán kettéhasad, euroatlanti és eurázsiai civilizációra. Most nem szocializmus és piacgazdaság küzd egymással, hanem az egyén szabadságára, versenyre, pluralizmusra, joguralomra alapozott nyugati kultúrkör a kollektivista, tekintély-és vezérelvű, államközpontú keleti gondolkodásmóddal.

Oroszország ismét szuperhatalmi babérokra tör. Putyin az utóbbi években nekiállt renitens, nyugatbarát szomszédjai (Ukrajna, Grúzia, Baltikum) leckéztetésének. Odahaza gyakorlatilag létrehozott egy kvázi-egypártrendszert. A nyersanyag-és energiaexportra (és a fejlődő világ militarizálására) alapozott bevételeknek köszönhetően rövidtávon stabilizálhatja helyzetét. A hadiszállítmányozás ugyanis jövedelmező dolog.

Grúzia leckéztetésével Putyin lényegében a Brezsnyev-doktrínát húzta elő a naftalinból. Az 1968-as csehszlovákiai intervenció után leszögezett külpolitikai alapelv lényege: ha a vasfüggönyön innen bármely csatlósállam rendszerváltást (vagyis a tömbből való kiugrást) fontolgatja, azt Moszkva fegyveres úton gátolja meg. Putyin ennek logikája mentén tudatja: a nyugati befolyás csak az egykori Szovjetunió határáig terjedhet. S a nyugati kultúrkör aligha tehet hatásos ellenlépést. Az iszlám fundamentalizmussal csatázó euroatlanti közösségnek nemigen hiányzik egy másik harcmező.

Ahogy a NATO számára vállalhatatlannak bizonyult, hogy atomháborút kockáztatva segítse az ’56-os forradalmat, úgy (szemben Koszovóval) Grúzia sem juthatott direkt katonai segítséghez. Viszont a diplomáciai, gazdasági és politikai szankciók inkább csak középtávon éreztethetik hatásukat. Mindez lehangoló. Szintúgy az is, hogy azon úgynevezett békeharcosok, akik a délszláv bombázások vagy az USA kabuli és bagdadi hadműveletei apropóján rekedtre ordították magukat, az „imperialista agresszió” elleni tiltakozásul, most valahogy nem (vagy csak akkori létszámuk töredékében) demonstrálnak az orosz nagykövetségek kerítésénél.

Persze lehetnek az orosz csapatok akármilyen brutálisak, a máskor azonnal felvonuló pacifisták bármily közönyösek, mi ne legyünk annyira naivak, hogy itt pusztán egy kisnemzet jogainak tiprásáról vagy oltalmáról lenne szó. Van sok egyéb tényező is. Geopolitika, energiabiztonság, hadászati szempontok. A Kaukázuson át fut számos gáz-és olajvezeték, utánpótlási vonal. Melyeket nyilván az egyik nagyhatalom sem hagyhat figyelmen kívül. Csakhogy mindezeket túldimenzionálni ugyanoly hiba, mint elhanyagolni.

Oroszország – mint történelme során annyiszor – úgy vélekszik: bizonyos ásványi kincsek, energiahordozók birtoklása és a nyers erő pótolhatja a vállalkozói szabadság, civil társadalom, a jogaik tudatában levő állampolgári tömegek és az egyéni kezdeményezőkészség hiányát. Pedig fordítva van. Adott nyersanyagot, ha elfogy, a humán kreativitás előbb-utóbb felváltja másikkal. De az utóbbit, ha eltűnik (vagy visszaszorul) olajtavak, gázmezők és gyémánthegyek tucatjai se képesek helyettesíteni. Minderre az orosz társadalom döntő többsége sajnos csak vezetői bonapartista kalandorakcióinak sorozatos fiaskóiból fog igazán rádöbbenni.

Papp László Tamás