Kevés a szakmunkástanuló, nincs a a kétkezi munkának presztízse. © sulinet.hu

„ Jelenleg huszonnégyezer diák tanul szakmát szakiskolában, pedig jóval többre lenne szükség - a prognózis szerint 2012-2013-ra csak az építőiparban kilencvenezerrel kevesebb munkás lesz, mint ahányra szükség volna.” – veri félre a harangot a minap egy MTI-jelentés. Munkaerőpiaci szakértők évtizedek óta figyelmeztetnek iskolarendszerünk torz aránytalanságaira. A felsőoktatásban állandósult a túltermelés, a szakképzés viszont létszámhiánnyal küzd. S ez annyit jelent: a mind több diplomás munkanélküli eltartása (vagy átképzése) csak a büdzsé kiadásait növeli. Ugyanakkor a befektetők nagy ívben elkerülik majd az országot. Nem ruháznak be olyan területre, mely szűkölködik kvalifikált humán erőforrásban.

De aligha kell nemzetgazdasági madártávlatba emelkedni, hogy lássuk a helyzet tarthatatlanságát. Elég felidézni a képet, ahogy a pórul járt lakástulajdonos ott áll a szétbontott, összedúlt ingatlan romjai fölött, és kétségbeesetten próbál felhajtani valakit, aki elhárítja a hanyag kontármunka okozta kárt. Szomszédok, barátok, rokonok aranyat érő információ gyanánt cserélgetik a korrekt vagy legalábbis annak látszó mesteremberek névjegyeit. Ugyanis rendkívül nehéz megbízható szakikra bukkanni. Ennek oka, hogy iszonyú nagy a kereslet és rendkívül szűk a választék. Mivel a szakképzés nem tudja az igényeket kielégíteni, óhatatlanul felborul a piaci egyensúly – az ügyfél rovására. A szolgáltató válogathat a megrendelők között s nem fordítva. Rengeteg a fóka és kevés az eszkimó. Így aztán a gyengébb képességű belsőépítész, kőműves, asztalos, csőszerelő, stb. is ugyanúgy megél.

A mezei polgárral a kisvállalkozó legtöbbször nem köt előzetes szerződést. Melyben tisztáznák a műszaki paramétereket, anyagköltséget, munkadíjat, határidőt, kötbért. Így aztán, ha a beígért munka el se kezdődik, félkészen abbamarad, vagy szakszerűtlenül fejeződik be, teljesítését nem lehet kikényszeríteni. Ha nincs számla, akkor a garancia csupán jóakarat vagy tisztesség dolga. Gyakori panasz, hogy a mesteremberek kerülik a csekélyebb volumenű munkákat. Ha csak néhány ezer (vagy pár tízezer) forintos ügyről van szó, nemegyszer megesik, hogy először – jobb híján – vállalják, de utána, ha zsírosabb megrendelés van kilátásban, passzolják az ügyfelet. (Vagy felsrófolják az árat.) S még jó, ha időben értesíti róla, ugyanis gyakran a kliensnek muszáj hívogatnia a lelépett vállalkozót. Természetesen helytelen volna általánosítani, főleg hogy időnként kellemes csalódások is érhetik az állampolgárt. De vitathatatlan: akár a hálapénz, a körbetartozás, vagy a bürokratikus packázás, ez is létező jelenség.

Mindazonáltal kétségtelen: ez nem vezethető le pusztán néhány kisiparos, szerelő, javítómunkás egyéni rosszindulatából. Mivel össztársadalmi gyökerekkel bíró szimptómáról beszélhetünk. Negyven éven keresztül létezett nálunk egy rendszer, amely szavakban a munkásosztályt dicsőítette, piedesztálra emelvén, uralkodó osztálynak tartotta. Valójában épp a kommunista diktatúra járatta le, degradálta kontraproduktív lógássá, órabérért való csellengéssé, kapun belüli munkanélküliséggé a kétkezi dolgozók tevékenységét is.

A fizikai munka respektjét tovább bomlasztotta a rendszerváltás idején a köztudatba begyűrűzött téveszme. Ennek lényege, hogy a tudásközpontú ország akképp érhető el, ha az érettségiző generációk majdnem egésze (de minimum a relatív többségük) diplomát szerez. Így aztán százezrek kaptak piacképtelen végzettséget, azok tömegeiről nem is beszélve, akik befejezni is képtelenek voltak tanulmányaikat. Az ő segélyezésük, továbbképzésük újabb száz-és ezermilliárdokat nyel el. Államunk gyakorlatilag iparszerű méretekben bocsát ki okleveleket, melyeket tulajdonosaik valószínűleg sosem használnak. Ehelyett felsőfokú képzettséget nem igénylő szellemi vagy fizikai segédmunkát végeznek.

Ugyanakkor szakmák tucatjai nélkülözik az utánpótlást. Aminek oka, hogy – valljuk be – korunk fiatalságának oroszlánrésze számára egyszerűen büdös a kétkezi pénzkereset. Nincs presztízse és becsülete előttük. Akkor sem, ha a munkásember nem tanulatlan, gyári futószalag előtt görnyedő bérrabszolga, hanem komputervezérelt szerszámgépek operátora, precíziós termelésfolyamat résztvevője, önállóan dolgozó szakember, akinek műszaki tudása gyakran felér egy mérnökével. A szakmunkások, kisiparosok égető hiányán a kontárok és fuserek, a rászorultság vámszedői nyerészkednek. Így azután, továbbra is szerencse dolga, hogy gond nélkül elkészül-e a halaszhatatlan csatornázás vagy tetőfedés.

Papp László Tamás