Csőbe húzott fogyasztók? © Fazekas István

Sok formaváltozata létezik a szocializmusnak. Van a klasszikus típus. Amiben a kollektivista ideológia hívei erőszakkal, csalással vagy manipuláció révén hatalomra jutnak. Hogy rögvest állami tulajdonba vegyenek mindent. Kisajátítják a gyáripart, bankrendszert, földbirtokokat, nagykereskedelmet. Mondván, hogy odaadják a szegényeknek. Csakhogy a pártelitből létrejött inkompetens „új osztály” hamar feléli, elpazarolja, irreális, veszteséges beruházásokba önti az ebül szerzett jószágot. Kapun belüli munkanélküliség, vízfejű bürokrácia, pangó gazdaság jön létre. A krónikus tőke-és áruhiányos piacnélküliség állapota. De a gigantomániás projektek nem állhatnak le, hiszen ennek köszönhetően tudnak mesterséges, szervetlen „általános foglalkoztatást” garantálni. A deficittermelés finanszírozására államosítják (vagy irreális adókkal terhelik) a kisiparosokat, maszek boltosokat is. Az őstermelőket beszolgáltatásra kötelezik. Jegyrendszert léptetnek érvénybe. Végül a munkásokat normaemeléssel, békekölcsön-jegyzéssel, túlórával sanyargatják.  

A nép persze fellázad. Elűzve vagy lámpavasra húzva, akik rajta kísérleteztek. Persze azok idegen haderővel jönnek vissza. Helyreállítják a diktatúrát, ám engedményekre kényszerülnek. Részleges piaci nyitást tesznek lehetővé uralmuk fennmaradása érdekében. De hamar visszavonják. Kiderült ugyanis, hogy a reformok együtt járnak népszerűtlen intézkedésekkel. Le kéne építeni a tervgazdaságot, a piacképtelen iparágakat. Jön a munkanélküliség, az infláció. Mindezt nem vállalhatják, hisz rendszerük legitimitása porladna szét. Így hát nyugati kölcsönökből pótolják a hiányt. Fel is halmoznak olyan adósságlavinát, ami maga alá temette a pártállamot. Ismerős a történet? Magyarország II. világháború utáni félszázadáról szól.

Persze van másfajta szocializmus is. Olyan, hogy nehéz felismerni. Hisz az országban, ahol eluralkodik már nincs (esetleg soha nem is volt) diktatúra. Magántulajdonú gazdaság, nyitott határok, szabad választás, egyéni jogok. Látszólag a szabadság jele az is, hogy a politikusok igyekeznek a nép kedvében járni. Beígérik, hogy egyre több dolog lesz ingyenes, alanyi jogú. Hogy emelik (de legalábbis nem csökkentik) a jóléti kiadásokat. Hozzászokatják szavazóikat: léteznek elidegeníthetetlen vívmányok, amelyek nekik járnak. Kőbe vésett bértáblák, szent nyugdíjkalkulálási indexek, állampolgári jogú családtámogatás. Így aztán egyre többen függenek a közkasszától. Szoknak hozzá a paternalista gondoskodáshoz, amelynek költségoldala rég túlhaladta a bevételeket. De gubanc egy szál se. Hiszen – ez benne a trükk – saját üzemelésének keretét nem az államnak kell megteremtenie.

A rendszert jegyző politikusok tudják: az állam képtelen hatékonyan működtetni a gazdaságot. Nem is próbálkoznak effélével. Annál dörzsöltebbek: jöjjön csak be a tőke, hogy kikaparja nekünk a szociális gesztenyét. Invesztáljon, termeljen nyereséget. Utána pedig, ha - a felelőtlen szociálpolitika, az osztogatás, a korrupció, a túlfejlett államháztartás miatt – ürülőben a kincstár, felemeljük a meglévő adókat (vagy újakat vezetünk be.) Ez a láthatatlan szocializmus gazdaságfilozófiája. Minek szocializálni, ha adóformátumú sarckivetéssel, a cégek lesápolásával is behajthatom a méregdrága közberuházások, az elfolyó pénzek, az inaktív mélytársadalom újratermelődése okán létrejött hiányt? Fenti gondolkodásmód szerint egy vállalat nem azért van, hogy minél több nyeresége legyen, terjeszkedjen, sikeresen harcoljon a vetélytársakkal, foglalkoztatási lehetőséget teremtsen, hanem hogy adózzon. Bevételt hozzon az államnak. Minél többet. Nem annyit, amennyit teherbíró képessége elvisel, hanem amennyit az állam úri kedve diktál. Amennyiben nem tud ennyit kiköhögni, inkább trükközik, akkor „szolidaritástagadó nagytőkés, adócsaló csúszómászó”.

Ám ha az állam irreális terheket ró a befizetőkre, az adómorál és adótudatosság szertefoszlik. Egyre nagyobb szerephez jut az adminisztratív, rendőri adóprés. Mely inkább behajtásra, mint arányos teherviselésre hajaz. Nemcsak itthon, nyugat-európában is polgárjogot nyert eme államfelfogás. Mely 1945-öt követően újjáépítési segélyekre, a kommunizmus visszaszorítását célzó politikai hitelezésre alapozódva jött létre. Hogy aztán a begyűrűző recessziók válságba taszítsák.   

S ha már a távhődíjakról esik szó: a nyugati civilizációban az 1973-as olajárrobbanás óta – idestova harmincöt éve – mindenki tisztába jöhetett vele: a fosszilis energiamezők végesek, így egyre drágábbak lesznek. A regnáló kormányzatnak hat éve volt rá, hogy felgyorsítsa a fűtéskorszerűsítési, lakossági energiatudatossági programokat. Energiagyűjtő napkollektorokat telepíthetett volna panelházak tízezreinek tetejére. Véget vetve hő-és gázpazarló fogyasztási mentalitásunknak. Hogy minél nagyobb szelet legyen az energiatortából alternatív forrásból. Persze, ha milliós tömegeket akart volna bevonni, akkor mindez száz-és ezermilliárdokba kerül. El kellett volna mondani a szavazóknak: emberek, nincs 13. havi nyugdíj, alanyi jogú családi pótlék, térítésmentes diploma és háziorvos, százezer közalkalmazotti státusz megszűnik, viszont szinte jelképes áron fűthettek. Mindennek ára van. Az olcsó távhő-ellátásnak is. A magyar politika és lakosság többsége úgy döntött, hogy ezt nem hajlandó vállalni. Inkább legyen nagyobb jólét, több (gyakran felesleges) egyetemista, vizitdíj-mentes kórház, mint olcsó fűtésszámla. Oké. De akkor most ennek pénzügyi és morális számláját ne terheljük másokra. Mert az – a frizsiderszocializmus után – radiátorszocializmus lenne.  

Papp László Tamás

 

A