Pétervári Zsolt © Szakács Barbara

A liberálisok - a többi képviselőcsoport elvi támogatását bírva - a következő két költségvetési évben, vagyis az országgyűlési és az önkormányzati választások környékén sem engednék elszaladni a kiadási oldalt: mindössze az előző esztendő gazdasági növekedésének felével emelkedhetnének a kiadási tételek, a másik felét kötelezően a hiány csökkentésére, valamint adóteher-enyhítésre kellene fordítani.

Neves pénzügyi elemzők körében szokás a 2006-ra kialakuló tíz százalék körüli GDP-arányos hiányt történelmi mélypontnak nevezni, illetve a vezető politikai elemzők gyakran emelik ki a rendszerváltozás utáni korszak sajátosságaként a négyévenként ciklikusan visszatérő választási költekezést. Pedig a hiány felhalmozásának folyamatát érdemes történeti perspektívába helyezni. .

„[A] kinevezett magyar kormánynak egyik legelső cselekedete az volt, hogy a halaszthatatlan beruházások eszközölhetésére megkösse az ország első államadósságát s felvegye az úgynevezett 60 milliós vasúti kölcsönt. Ennek a kölcsönnek a kamatai is emelték a költségvetést és szaporították a deficzitet, elannyira, hogy csakhamar kénytelen volt az állam a deficzit megszüntetése czéljából újabban 54 milliós kölcsönt kötni; de ezzel a költségelőirányzati hiányok csak ad hoc lettek elenyésztetve; csakhamar hasonló czélból ismét 30 milliós kölcsönt engedélyezett a törvényhozás. Ezeket a kölcsönöket mind csak (…) magas kamattal lehetett megkötni, mert Magyarország hitele az államadósságok folytonos szaporítása és a deficzit folytonos emelkedése következtében a külföldi nagy pénzcsoportok előtt folytonosan hanyatlott. Írja Oláh Lajos az 1875-ik évi fúzió története című. könyvében a dualizmus alatti, meglehetősen gyors eladósodási folyamat ismertetésekor.

Ehhez kísértetiesen hasonló költségvetési politikát vázolhatnánk fel a Horthy-éra és a kortárs közvélemény által jobban ismert Kádár-rendszer kapcsán (például a népszövetségi kölcsön, illetve többszöri IMF-hitel). Vagyis az államháztartási hiány 2006-os kimagasló mértéke, az állami adósságállomány emelkedése és a kamatteher növekedése nem egyszeri történeti mélypont, miként nem is csupán a négyévenként visszatérő kormányzati szavazatvásárlási törekvések következménye, hanem másfél évszázados negatív hagyomány.

Amennyiben elfogadjuk, hogy a költségvetés jelenlegi és néhány évvel korábbi helyzete - történeti viszonyaink ismeretében - korántsem egyedi, akkor az államháztartás tartós konszolidációját célzó gazdaságpolitikai eszközrendszer sem lehet rendkívüli. Hiszen az képtelen a kulturális-politikai hagyományok megváltoztatására. Amennyiben a kiadási plafont nem rendkívüli megoldásnak szánják, a helyzet még súlyosabb: tartós fennmaradása egy modernizációs diktatúra keretei között elképzelhető ugyan (Pinochet Chiléjében, Kádár Magyarországán), de nem illeszthető bele egy liberális demokrácia eszköztárába.

A liberális-alkotmányos rendszereknek a XVIII. század eleje óta tartó (az angolszász kultúrkörből kiinduló) expanziója azért lehetett több évszázadon át, eltérő intenzitással ugyan, de folyamatos, mert e közjogi konstrukció a politikai közösség számára biztosította a politikai osztály ellenőrzésének lehetőségét: közvetlenül és folyamatosan a törvényhozáson keresztül, közvetve és ciklikusan (általában négyévente) pedig, a polgárok közösségét megillető választójogon keresztül. A XX. század első felében, de különösen a második világháborút követően elterjedő liberális tömegdemokráciák abban különböznek liberális elődeiktől, hogy tudatosan kiszélesítették a korábban műveltségi és vagyoni cenzussal behatárolt politikai közösséget. A rendszer korábbi közjogi fundamentumai azonban változatlanok, különösen a hatalmi ágak egymáshoz való viszonya. A hatalmi ágak elválasztásának és egymást kiegyensúlyozó ellenőrzésének (Checks and Balances) liberális elvét vonja kétségbe a kiadási plafon javaslata: oly mértékben behatárolná a kormányzat mozgásterét, hogy annak önálló hatalmi ágként való létét kérdőjelezné meg.

Ha a költségvetés kiadási plafonja életbe lép, vajon mi alapján készítenének választási programot a hazai pártok? Vagyis, valós gazdaságpolitikai alternatíva hiányában miként funkcionálna a politikai pluralizmus Magyarországon? Emellett a népszuverenitás demokratikus elvét is negligálja a kiadási plafon, hiszen miért is járulnának a szavazóurnákhoz választópolgáraink, ha a költségvetés alapvető kérdéseiben nem nyilváníthatnának véleményt?. Előre megjósolható, a javaslat tovább erősítené a hazai apolitikus tendenciákat.

Az indítvány abból indul ki, hogy az állami hitelfelvétel, illetve a hiány növelése kizárólag fogyasztási célokat szolgálhat. Azonban eltekintenek a modernizációs célzatú hitelfelvételektől: az e hitelekből finanszírozott, nagy valószínűség szerint hosszú távon megtérülő közösségi fejlesztésektől, valamint a kapitalista viszonyok között törvényszerűen visszatérő, a recessziós hatásokat némileg enyhítő anticiklikus adóteher-enyhítésektől. Nem minden hiánynövelés az ördögtől való felelőtlenség, és nem minden pénzügyi restrikció nevezhető felelős magatartásnak. Gondoljunk csak az amerikai kormányzat 700 milliárd dolláros adósság-átvállaló, adócsökkentő csomagjára (a félreértések elkerülése végett ezen gigantikus pénzügyi forrás előteremtése nagyrészt az USA államháztartási hiányát fogja tovább növelni) . Mindez a „kisebb” nehézség felvállalása (ideiglenes adósságnövelés) egy annál nagyságrendileg jelentősebb krízis, a globális pénzügyi- és gazdasági recesszió elhárítása érdekében. A liberális és a demokratikus elveket alapjaiban sértő szemléletén túlmenően, vajon miként kezelne egy recesszió-közeli gazdasági helyzetet a mindenkori magyar kormányzat, amennyiben megkötné kezét a költségvetés kiadási plafonja?

A felelős fiskális politikához nincs szükség kiadási plafon törvénybe iktatására. Amennyiben a regnáló kabinet be akarja fagyasztani a kiadásokat, azt könnyűszerrel megteheti a költségvetési törvényben is. Mindezt alátámasztja, hogy a Gyurcsány-kormány úgy csökkentette két év leforgása alatt felére a deficitet, hogy nem kötelezte erre semmilyen törvényi előírás. Valójában a nemzetközi pénzpiacok elvárásai, az euro bevezetésére tett ígéretei és az államcsőd réme szorították a hiány leépítésére.

Ha a kormányzat munkáját belpolitikai paktumokkal tovább korlátozzuk, az egyben a politikai pluralizmus korlátozását is jelenti. A mindenkori kabinet felelős politizálásához nincs szükség közgazdaságilag káros és a liberális demokráciát relativizáló pénzügyi intézményre. Ezt példázzák a sikeresen megvalósított makrogazdasági egyensúlyjavulások hazai időszakai is (1995-1997, 1999-2000, 2006-2008). A kormány kormányozzon, az ellenzék ellenőrizzen, a választópolgár pedig ítélkezzen: ez a liberális demokrácia mindeddig felülmúlhatatlan garanciája.

Pétervári Zsolt