A Titanic tragédiája - korabeli festményen.

A beterjesztett költségvetés-tervezet győzelmi jelentésre hajaz. Emelkedik a nyugdíj, a jóléti pénzkeret, nő a felsőoktatásra jutó összeg, többet kapnak az önkormányzatok. Ugyanakkor a kormány – tehernövekedés helyett – adócsökkentésről beszél. Mesevilág, ahol az egymást ütő kívánságok is teljesíthetőek. Valójában inkább szürreális, lidércnyomásszerű rémálomba csöppentünk. Amiben tágabb lakóhelyünk óriási bajban van. Legyünk őszinték: Gyurcsány Ferenc reformjai megbuktak. Korántsem önmagában azért, mert népszerűtlenek voltak – minden reformpolitika az. Hanem mert nem vállalta ennek következményeit. Mégpedig – hacsak nem akarja újra végighazudni a ciklus oroszlánrészét – ez a 2010-es bukás lenne. Nemcsak a hazugságnak, az őszinteségnek is ára van. Például, hogy bátran szembenézünk annak egzisztenciális hátrányaival. Miniszterelnökünk azonban nem hajlandó ezt kifizetni.  

Politikai túlélése érdekében szinte bármire hajlandó. Meglovagolja és kiaknázza pártja legrosszabb, diktatúrából örökölt csökevényeit – a tőke-és piacellenességet. A szolidaritás tagadójának nevezi azt, aki megkérdőjelezi nyugdíjpolitikáját.   „Miután az alkalmazottak többsége részesül hasonló juttatásban, ezért a 13. havi jövedelem jár azoknak is, akik végigdolgozták az életüket…Nem engedjük, hogy a 13. havi nyugdíj kifizetésének bárki is útját állja, jöjjenek bár nehezebb időszakok” – nyilatkozta a kormányfő. Jövőre egymilliónál is több öregségi ellátottnak utalnak kiegészítő juttatást,   rendesnyugdíjukon felül. Ehhez jönnek hozzá a méltányossági emelések. 

Nem vitatjuk, hogy a nyugdíjasok milliói végigdolgozták életüket, kijár nekik a (relative) gondtalan öregség. Ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy a   havi béren felüli extra juttatásokat a versenyszférában akkor adják a dolgozóknak, ha azt a   nyereségéből kiindulva megtehetik. Mivel a fizetés általában teljesítmény-és profitfüggő, rugalmasan változhat. Ellenben, ha a jogalkotó tesz alanyivá, vagyis törvényileg garantálttá bizonyos pluszokat, az visszavonni (netán lefelé módosítani) igencsak nehéz. Mert az emberek nálunk e pluszokat természeti adottságnak gondolják. Amihez hozzányúlni tilos. Valójában ez antiszolidáris, más generációk szempontjait félresöprő nézőpont.

A mai öregkorúak többletjuttatásait, akárhogy is nézzük, a jövő nyugdíjasaitól elvont ősszegekből fedezik. Vagyis a ma nyugdíjasa nem saját befizetéseit, - amit az állam már régen elköltött - hanem a holnap nyugdíjasának a közkassza által jó előre felélt ellátmányát kapja meg. Ahogy a bevétel-kiadás egyensúly, úgy a generációközi juttatásarányok is felborultak. Gyakorlatilag senki nem meri kimondani: a 13. havi nyugdíj bevezetését nem engedhette volna meg a költségvetés. Az öngondoskodásra, egyéni megtakarításokra nem sarkalló rendszer – demográfiai, szociokulturális és közgazdasági okokból – amúgy is hanyatlik.     

Persze lehet az ezzel való szembesülést odázni. Meg azzal is dicsekedni, hány milliárddal kapnak többet egyetemek, települések, közintézmények, állami vállalatok. Csakhogy ez semmilyen pozitív változást nem jelent. Repedezett, lyukas hordónál édes mindegy, tíz vagy tizenöt liter vizet öntök bele. Amíg háromezer kétszáz önkormányzat verekszik a pénzekért, marad a poshadó vármegyei állóvíz. Szétaprózódik a finanszírozási keret, lévén, hogy harmad-negyedennyi önkormányzatot lehetne reálisan eltartani. Kistelepülések százai fuldoklanak adósságban, mert valamennyinek saját polgármestere, képviselőtestülete, hivatala, jegyzője, titkárnője, adminisztrátora van. Aprófalvaknál is milliókat költenek rezsire, bérterhekre, működésre. 

Zsebkendőnyi városrészek bírnak kerületi helyhatósággal vagy részönkormányzattal. A teljesen felesleges megyei közgyűlésekről nem is beszélve. Ugyanakkor felsőoktatásunk mennyiségi szemléletű diplomagyár. Orvos-és mérnökkarokon tízmilliókba kerül az, hogy kiképezzünk a hazai munkaerőpiacnak egy diplomást. Majd az illető elvándorol külföldre és tudása ott hasznosul. Idehaza pedig krónikus szakemberhiány jön létre teljes ágazatokban. 

Hogy a társadalompolitikai szisztéma nem omlott össze, kizárólag aktív lakosságunk krónikusan alacsony mobilitási potenciáljának köszönhető.  Ám az adófizetőket nyomorgató lépések felpörgethetik a humán erőforrás kiáramlását. Nyitott társadalomban senkit nem lehet irreális adófilozófiával szolidaritásra kényszeríteni. Megemeljük bizonyos cikkek, áruk, szolgáltatások közterheit? A tehetősebb (vagyis adózásra révén társadalom-fenntartó) polgárok majd benzin-és bevásárlóturizmus keretében a szomszédba mennek. Hogy ott költsék el pénzüket. Mi több, egyúttal papíron külföldön regisztráltatják gépjárművüket, arrafelé jegyeztetik be cégüket. Hiába üldözik ezt, tíz-és százezrekből alig pár százaléknyit fülelnek le. Ilyen rizikófaktorral pedig megéri spórolni. Egyre több piacképes tudású fiatal vág majd neki az Uniónak munkavállalóként. Őket – a kvalifikált munkaerőt – a tőke is követi majd. 

Lehet szolidaritásról papolni, de mi lesz, ha nincs, akin a cechet behajtsuk? Mert elmegy oda, ahol a közteherviselés nem vadkeleti, rablógazdálkodásos fosztogatást jelent. Amúgy a büdzsé vesztese – aktív rétegeink mellett – az iszonyatos közalkalmazotti bértömeg alatt nyögő egészségügy lesz. Ahol a működési és bérköltség aránya végletesen felborult. Üzemelési keretének csonkolásából fedezik a szociális kiadásokat.

Ez a büdzsé jelenlegi formájában a hazugság költségvetése. Amelyet – megélhetési képviselőkkel, belpolitikai zsoldosokkal pótolva a hiányzó koalíciót – valószínűleg megszavaznak. Viszont az előrehozott kampányosztogatásnak iszonyú ára lesz. Mert az özönvíz akkor is utolér, ha tiltakozásképp becsukod a szemed, félvén ránézni a dermesztő hullámhegyre.

Papp László Tamás