Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

Magyarországon nyilvánvalóan teljesítőképességének határához érkezett a regnáló politikai osztály, és ezt most a nem lomhán, hanem törtetően begyűrűző világgazdasági válság apropóján jobban érezhetjük, mint az elmúlt időszakban bármikor. De mielőtt valaki félreértené: nem feltétlenül a politikai elit merült ki (ugyan hol találnánk helyette más elitet), hanem az általuk működtetett struktúra és intézményrendszer. Az elit „kreativitására” éppenséggel példákat is találhatnánk az elmúlt napokból: a kormányfő például ebben a nehéz helyzetben a szokásoshoz képest viszonylag gyorsan lépett, kis hezitálás után ugyan, de bejelentette, hogy a válság nem áll meg a határokon. Aztán azt is mondta, hogy aktualitását veszítette az eredeti költségvetési javaslat, amely helyett lényegében újat készít, s ezt teszi az adótörvénnyel is. Közölte továbbá – ez fontos a nemzetközi környezetnek -, hogy az egyensúlyt és a stabilitást minden mást megelőző prioritásnak tartja, s végezetül a miniszterelnök indítványozta egy nemzeti csúcstalálkozó összehívását is.

Tiszteletreméltó gyorsaság egy olyan kormány részéről, amelyről még a híveinek is a hezitálás és a bukdácsolás jut az eszébe. De miközben a kormány és a miniszterelnök az elmúlt napokban igyekezett gyors, rugalmas és „kreatív” lenni, felmerülhet a kérdés: vajon képes lesz-e úrrá lenni a halmozódó problémákon? Vagy a válság lesz Gyurcsány Ferenc számára az origo, ahonnét elrugaszkodva felülírhatja mindazt, ami az elmúlt két és fél évben történt? Az első kérdésre azt felehetjük, hogy kisebbségi helyzetből még kevésbé lehet úrrá, mint többségiből, s ez által a mostani helyzet látszólag a koalíciós kormányzás reaktiválásáért kiált. A második kérdésre pedig azt mondhatjuk: a belső katasztrófák elhárítása – ezt mutatják a nemzetközi példák is – a kormány számára megadhatja a megtépázott kormányképesség helyreállításának esélyét. A Gyurcsány-kormányt tehát egyáltalán nem lehet leírni, s ha valamikor, hát most bebizonyíthatja, hogy ért az ország irányításához.

Az elmúlt napokban több vezető MSZP-politikus nyilatkozta, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció esetleges helyreállításának (vagy minimum egy szorosabb együttműködésnek) most több az esélye, mint pár héttel korábban. Ez bizonyára így is van. Csakhogy a kérdés nem csupán az, hogy a matematikai többség helyreáll-e vagy sem. Hanem az, hogy a baloldali-liberális tömb önmagában képes lehet-e beteljesíteni azt a célját, miszerint modernizálja az országot, és versenyképes pályára állítja azt. Nézetem szerint erre önmagában nem lesz képes – mint ahogy eddig sem volt -, s nem azért, mert céljai önmagában helytelenek, hanem azért, mert a kihívás akkora, amelynek egy (vékony) többségi kormány nem felelhet meg.

Egyre inkább érdemes tehát elgondolkodni egy ma még bizarrnak tűnő megoldásról, a nagykoalícióról. A manapság divatozó „megegyezés”-szlogen igazán egy intézményes, kormányzati szintű együttműködésben nyerhetné el az értelmét; minden másfajta megegyezés szűk, és megmarad a verbalitás szintjén. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc azonos című dolgozatából a legkevesebb figyelem ennek a fogalomnak a tartalmát övezte: a valódi megegyezéshez valódi intézményes eljárások kellenének. Például egy nagykoalíció, amely kezeskedik az ország számára nélkülözhetetlen és szükséges reformokról, és a fölös politikai küzdelem átmeneti szüneteltetéséről.

Természetesen nem estem a fejem lágyára. Tudom, hogy a mai Magyarországon egy nagykoalíciónak mekkora az esélye. Rövidtávon nulla és középtávon is csekély. De vannak nemzetközi példák arra nézvést, hogy hirtelen kényszerek hatására a többségi kormányok hogyan adják át a helyüket nagykoalíciós kormányoknak (lásd elsősorban Ausztria példáját 1945 után, de azóta is sokszor). És – szerencsére - vannak idevágó magyar történelmi példák is. Önmagában is elgondolkodtató, hogy a külföldi példákat sokkal jobban ismerjük, mint a hazaiakat. Ez jogosít fel arra, hogy felidézzek egy – eléggé meghatározó és korszakos – magyar példát.

Tisza Kálmán korabeli metszeten. A Balközép kész volt váltani

A példa régi, az 1867-ben megkötött kiegyezés utáni évekből való. A magyar politikai osztály 1867-ben alkut köt az osztrák politikai elittel, és végre lezárulhat az alkotmány nélküli kormányzás két évtizede Magyarországon. Ám az 1867-ben létrehozott kiegyezés az 1870-es évek elejére már megmutatja árnyoldalait, mindenekelőtt az államháztartás hiánya és a pénzügyi finanszírozási problémák terén. Egészen triviálisan szólva: az 1870-es évek elején Magyarországon felrémlik – mily ismerősen cseng ez füleinknek - az államcsőd veszélye! Ezen a nem kis problémán először „hagyományos” módon, azaz a többség öntudatával, sőt dölyfével igyekszik úrra lenni az akkori kormánypárt, amelyet történetesen (Deák Ferencről elnevezve) Deák Pártnak hívtak. A Deák Párt azonban hiába rendelkezik kényelmes parlamenti többséggel, egyszerűen képtelen úrrá lenni a növekvő deficit által előidézett egyre zaklatottabb pénzügyi és gazdasági helyzeten, és persze a „fékevesztett” nemzeti retorikával (ez is mennyire ismerős ma) érvelő ellenzék támadásain.

A felvett (s egyre hatalmasabb) kölcsönök csak ideig óráig segítenek, miközben a nyugati bankárkörökben egyre fogyatkozik a magyar kormányzati és pénzügyi elit tekintélye. Ebben a helyzetben nincs mit tenni: a parlamenti többség elkezdi keresni az együttműködést azzal a kisebbséggel, amelytől hosszú évekig egy világ választotta el. Míg a Deák Párt teljes mértékben Monarchia-párti, domináns ellenzéke, a Tisza Kálmán vezette Balközép Párt a kiegyezés revízióját szorgalmazza. Ám elérkezik egy pillanat, amikor ennek a pártnak meghatározó politikusai „szögre akasztják” közjogi (bihari) pontjaikat, éppen attól a gondolattól vezérelve, hogy olyan nagy az ország pénzügyi-gazdasági veszélyhelyzete, amelyen csak a hagyományos kormánypárti-ellenzéki küzdelem feladása és egy újfajta kormányszintű együttműködés segíthet. A politikatörténet csak a végeredményről szokott megemlékezni: 1875-ben a Balközép nemcsak fuzionál az addigi kormánypárttal, de a Balközép vezére, Tisza Kálmán egyből az újonnan létrehozott Szabadelvű Párt vezére is lesz, az ugyancsak tálcán megkapja a miniszterelnöki pozíciót is. A tanulság mindössze annyi, hogy a kihívás volt akkora, amelyet rendkívüli pártpolitikai és kormányzástechnikai reformmal (a két szembenálló párt fúziójával) tudtak csak áthidalni.

Ezzel a példával nem amellett érvelek, hogy az MSZP-nek és a Fidesz-nek – rövid távon – dűlőre lehetne jutnia. Nem lehet. Amellett érvelek, hogy a kormányzás éppen optimális módját mindig az aktuális közeg szüli meg. 1872 és 1875 között (rég volt, tudom) sokak és sokszor léptek ki a nyilvánosság szférájába, hogy elmondják, miért lenne jobb egy nagy egységes kormánypárt dominálta parlament, mint az, amelyben egy nagy kormánypárt folytat terméketlen közjogi vitát az ellenzékkel. Természetesen velük párhuzamosan ugyancsak sokan voltak, akik a Balközép tettét a nemzeti érdekek elárulásának, elvfeladásnak bélyegezték. Ami azonban a lényeg: állhatatosan, több éven keresztül készítették elő a fúziót, és világosan meg tudták indokolni annak reálpolitikai szükségességét. Közeget teremtettek és meggyőzték a közönséget.

Hogy Gyurcsány és Orbán esete más? Hogy az MSZP és a Fidesz között lehetetlen bármiféle közeledés? Hogy „ilyen ádáz” még nem volt soha a magyar politika? Rossz hírem van. Volt, sőt az adott korszakban éppenséggel még ádázabb volt. Ez persze nem vigasztal bennünket, maiakat. Ám azt hiszem, 2008 Magyarországán nagyon is lehet érvelni a nagykoalíció gondolata mellett. Például el lehet mondani, hogy ma is (épp úgy, mint 133 évvel ezelőtt) fontos Magyarország számára az, hogy a költségvetése egyensúlyban legyen, hogy a Nyugat előtt megőrizze hitelképességét, s az is, hogy a sérelmi politikát felváltsa az ország-építő politika. Más kérdés persze (s gondoljuk csak tovább a történetet), hogy a 1870-es-80-as években a sérelmi politika nem halt el, csak átalakult, és újabb alakokat öltve jelent meg a politikai arénában. Ez azonban nem ok arra, hogy manapság eleve lehetetlennek lássuk a két oldal („reformaták” és „nemzetiek”) történelmi kiegyezését. Ráadásul most nincs Osztrák-Magyar Monarchia (még ha az EU-t sokan ilyesféle kényszerítő, „oktrojatív” birodalomként próbálják is vizionálni), s a két értékvilág és politika-felfogás hívei igazából együttesen tehetnének a legtöbbet Magyarország versenyképességének helyreállításáért és nemzetközi felzárkózásunk sikeréért.

S még valami. A nagykoalíció tisztes és hatékony kormányzási forma. Először talán ezt kellene megérteni. A nemzetközi példák bőségesek és tanulmányozandóak. Számos ország (mint például Ausztria vagy Hollandia) ilyen kormányzati modelleken keresztül jutott el odáig, ahol ma tart. Nálunk roppant csekély ez a hagyomány. Holott egyáltalán nem bizarrabb, mint a már nagyon is velünk élő kisebbségi kormány. Minimum gondolkodni kell róla, és érvelni mellette (ellene). A rövidesen sorra kerülő nemzeti csúcstalálkozó tehát – e gondolatmenet értelmében – korántsem a végpontja valaminek, hanem sokkal inkább: a kezdete valami másnak.