Jörg Haider © AP

Röviddel azután, hogy körülbelül harmincszázaléknyi voksot gyűjtöttek be Ausztria szélsőjobboldali pártjai a választásokon, autóbalesetben elhunyt az osztrák kisnemzeti fundamentalizmus nemzetközileg ismert frontembere, Jörg Haider. Aki épp megerősödve tért vissza a belpolitikába és népszerűségi csúcsdöntésre készülve érte a halál.

Nyolc éve, amikor az előző, általa jegyzett tömörülés, a Szabadságpárt hatalomra került, az unió „egyházi tilalmat” mondott Ausztriára. A politikai bojkott végül is eredménytelenségbe fulladt. A nép ugyanis nem váltható le. Még akkor sem, ha ultrajobbosokat juttat parlamenti mandátumokhoz. Terméketlen dacreakciók helyett érdemes az okokról elgondolkodni.

Haider mindig is tudta: nem kell tényleg szélsőségesnek lenni, elég annak látszani. Elmondani néhány szándékosan durva, vaskos sértést, rájátszani létező feszültségekre, bizonyos rétegek jogos(nak tűnő) indulataira, s még tágabbra nyílik előtte a parlament kapuja. Megélhetési szélsőségesként betiltotta volna a mecsetépítést és a fejkendőviselést, elektronikus béklyót rakatván a migránsokra. Szajkózta, amit rengeteg, a multikulturalizmus erőltetetten idilli dogma- és taburendszeréből kiábrándult osztrák polgár hallani akart. Receptje persze nem oldja meg, csak elmélyíti a tömeges (gyakran illegális) bevándorlás által gerjesztett problémákat. De Haidert mindez nem zavarta. Ahogy Brüsszel esetleges retorziói sem. Tudta, ha ők kormánypozícióba jutnának, az eurobürokraták valószínűleg ugyanúgy meghátrálnának, mint 2000-ben. S ha még létre is jönne valamiféle összeurópai blokád Ausztria ellen, csak Haider (illetve az örökébe lépő epigonjai) keresnének rajta. Mert az unió hivatásos antifasisztái egyben hipokriták is.

Mikor 2001 tavaszán Berlusconi – xenofób, jobbszélre húzó pártokkal szövetségben – kormányt alakított, retorikai offenzíva volt ellene, de az intézményes szankciók várattak magukra. Olaszország – szemben a kicsiny Ausztriával – nagyhatalom. Jelentős gazdasági potenciállal bír, valamint az USA fontos partnere az euroatlanti világ déli szárnyán. Így hát nála az EU jobbára megmaradt a frázisok szintjén. Az EU bírálói hivatkozhatnak a kettős mérce alkalmazására is. Hisz Szlovákiában hiába jutott hatalomra a kirekesztő nacionalizmus, a drasztikus szankciók váratnak magukra. De amikor Prodi miniszterelnök balközép koalíciójában ott virítottak a kommunisták, Európának akkor sem volt egy szava se.

Miért szexis a posztmodern nemzeti radikalizmus?  Ausztria (és a legtöbb európai ország) nemzeti fundamentalizmusainak politikai szexepiljét az jelenti, hogy létező gondokra felelnek leegyszerűsített, helytelen, antihumánus, bumeránghatású válaszokkal. Olyanokra, melyekre a hagyományos pártrendszer nem tud (vagy akar) reagálni. Holott mára a politikai korrektség fanatikusait leszámítva mindenki észrevette: a tízmilliósra növekvő, folyamatos bevándorlás földrészünkön legalább annyi társadalmi rendellenességet okozott, mint amennyit megoldott.

Ne tagadjuk le: Európa korántsem filantróp széplelkűségből nyitotta meg határait az unión kívülről (Balkán, Kaukázus, Észak-Afrika, Közel-Kelet) érkezőknek. Kontinensünk demográfiai mélyponton van. Emellett a fizikai munkakörökben állandó hiány jött létre. A liberalizált migrációval azonban egyik fél sem azt kapta, amit várt. A hazájukban uralkodó nyomor, korrupció, polgárháború, diszkrimináció elől Nyugat-Európába menekülők végezhették az aljamunkát, mely a nyugati jóléti államok polgárainak büdös volt. Lehettek mezőgazdasági idénymunkások, takarítók, kukások, betanított gyári melósok, beteghordók, futárok, csatornatisztítók, rakodók. Nemegyszer illegálisan, egészség- és nyugdíjbiztosítás nélkül, a munkavédelmi szabályok áthágásával túlóráztatva. Persze ez is nagyságrendekkel jobb volt az otthoni kilátástalanságnál.

Iszonyú frusztráló lehet egy bevándorlónak látni, hogy a bűn jobban fizet, mint a kemény munka. Hogy azon honfitársai, akik becsületesség helyett beszálltak a drog- vagy embercsempészetbe, az illegális kényszerprostitúció működtetésébe, védelmi pénzbehajtásba, a feketemunka-piac szervezésébe, fényűzően élnek. A bevándorlók új nemzedéke (a letelepedettek gyerekei, az újonnan jövő fiatalok) gyakran már nem hajlandók szüleik kényszerűen alkalmazkodó mentalitását követni. Nem elégíti ki őket egy végigdolgozott élet után megkapott szolid létnívó vagy tisztes szegénység. Mindent akarnak és azonnal. Menő kocsit, drága ékszereket, trendi cuccokat, párkapcsolati sikereket, luxuslakást, permanens bulizást. Ahogy a tévébeli rapsztároknál látják. Márpedig átlagos képességű embernek nyugati országban ennek töredékéhez is (főleg ha most érkezett, így nincs helyismerete, nyelvtudása, piacképes adottsága) évek, netán évtizedek kellenek. Így aztán a kitartásnak híján levő (vagy elfásult, kiégett) fiatal bevándorlók az etnikai alapon szerveződő gettóalvilág közkatonáiként végzik. Kár szemérmeskedni: az Európán kívülről bevándorolt muszlim, balkáni vagy fekete-afrikai közösségek jócskán felülreprezentáltak a bűnözési mutatókban. Amitől a többség persze visszaigazolva látja előítéleteit.

Nyilvánvaló, hogy a befogadók szintén hamis illúziókat tápláltak a migránsokról. Az osztrákok lelki szemei előtt a dualista Monarchia asszimilációs sikertörténetei lebegtek. Ahogy Európa nemzetei előtt általában az USA mint a nemzetek olvasztótégelye. Csakhogy azok a népek, svábok, zsidók, szlávok, melyek az újkorban Közép-Európában, vagy írek, olaszok, lengyelek, görögök stb., akik a XIX. századtól az Egyesült Államokban milliószámra letelepedtek, ugyanabból a kultúrkörből származtak, mint a „házigazdáik”. Minden különbség dacára hasonló szokásokkal, munkakultúrával, polgári tradíciókkal. Így gyorsan integrálódtak a kialakuló demokrácia és piacgazdaság rendszerébe. Sőt, annak motorjai lettek.

Viszont a fejlődő világ (pl. Közép-Ázsia, Észak-Afrika) törzsi kultúráinak roncsai közül, vagy Európa peremvidékeiről (Koszovó, Kaukázus stb.) ideáramló embertömegek jórészt gyökeresen mást gondolnak a vallásszabadságról, a nők családon belüli szerepéről, a vegyes házasságokról, a közösségen belüli norma- és szabályrendszerről, az értékrendjüktől különbözőkkel szembeni toleranciáról. Amit jól példáznak a mind súlyosabb beilleszkedési zavarok, a nyomor újratermelődése, a körükben burjánzó fundamentalizmus, a becsületgyilkosságok. Kultúrák háborújával állunk szemben.

A vallási (vagy törzsi) bigottság előhívja és felerősíti a többség szélsőségeit. Haider és például a kölni mecsetépítés ellen fellépők nem a szabadság rendjének megsértőit üldözték, hanem magát a szabadságot. A bevándorlók jogait. Senkinek nem tiltható meg, hogy templomot építsen vagy hitének megfelelő öltözetben járjon. A szélsőjobb emocionális indulatpolitikája éppúgy lehetetlenné teszi a normális diskurzust, mint a politikai korrektség tabuerdője. Holott a bevándorlás kihívására demokratikus reagálás is lehetséges. A mecset felépíthető, de üzemeltetőitől elvárható, hogy szentélyükben ne adjanak helyet terrorizmusra való bujtogatásnak. Fejkendő vagy csador szabadon viselhető, de csak a nő önkéntes választása esetén. Ha a férje kényszeríti rá, az állam köteles megvédeni. Ahogy összevert, megcsonkított, gyerekfejjel házasságba kényszerített társnőit is. Minden letelepülni kívánót stigmázni elfogadhatatlan.

Ugyanakkor tény, a bevándorlást szigorítani kell. Szűrő- és monitorrendszerek felállításával gátolni a bűnözők (vagy a vendégjoggal visszaélők) itt tartózkodását. Kidolgozni az asszimilációt elősegítő intézmények tervét. Mindezek többet lendítenek a szélsőségek blokkolásán, mint száz antifasiszta felvonulás. Mert a szélsőjobb felemelkedése nem betegség, csak tünet. A most elhunyt Haider előretörésének haszna, hogy lázmérő gyanánt figyelmeztet olyan bajokra, melyek preventív kezelését eddig elhanyagoltuk.   

Papp László Tamás