© AP

A jelenlegi krízisre elvileg bármi ráfogható: pénzügyi megszorítás, elmaradt adócsökkentés, juttatások befagyasztása, a reformok elodázásának következményei. Mellesleg pedig a hatalmon lévők konszenzusteremtő válságmenedzseri szerepben tetszeleghetnek. Lecsapván a békebontókra, akik még végveszélyben sem hajlandók összetartani. Gyurcsány Ferenc célja, hogy a világgazdaság „elemi csapásai” idején a gát tetején vízárral dacoló államférfi külsőségeit öltse magára. Ilyen szempontok vezették a Nemzeti Csúcs összehívásában is.

„Mindennapi válságunkat add meg nekünk ma” – fohászkodnak az országukat vezető, népszerűségvesztésnek indult politikusok. Természetesen olyanra gondolnak, amely azért kezelhető. Ősi igazság, hogy mikor elszabadul a vad bika, akkor szükség lesz bátor férfira, aki szarván ragadja. Annak idején, a ’80-as években Reagan és Thatcher számára is magas labda volt a Falkland-szigeteki és a grenadai válság. A katonai junta vezette Argentína, illetve a marxista-leninista karibi törpeállam irányítói úgy döntöttek, odatartják a fejüket egy pofonért. És belekötöttek a Föld toplistás geostratégiai hatalmaiba. Le is verték őket papírforma szerint. A szuezi fiaskó, a brit gyarmatbirodalom széthullása és a vietnami kudarc után diadalt óhajtó publikum hálás volt a dologért. De Gaulle is jórészt a sikeresen megoldott algériai válsággócnak köszönhette a „nemzet atyjának” pozícióját.

A fentiek nemcsak háborúra, de árvízre, viharra, merényletre, szökőárra, tektonikus vagy közgazdasági földrengésre is érvényesek. Persze csak akkor, ha megfelelően kezelik. Jó ütemérzék, idegrendszer, felkészültség kell az elszabadult természet, politikai alvilág (vagy gazdaság) zabolázásához. Ha ügyetlenül nyúl hozzá a kormányember, hamar belesülhet. George W. Bush, aki a szeptember 11-i terrortámadásra eleinte példaszerűen reagált (emelkedett is a respektje), a Katrina hurrikán kríziskezelésénél látványosan csődöt mondott. Hazai viszonylatban Orbán is ügyesen alkalmazta a külhoni válság „belpolitikai újrahasznosítását”. Az orosz pénzügyi krízistől a délszláv háborún és a tiszai árvízen keresztül egészen a terrorellenes háborúig.

Hogy miért áldás a belpolitikai haszonelvűség tekintetében a válság a kormányfőnek? Röviden azért, mivel ha meteortalálat rombolja le a felhőkarcolót, úgy talán a biztosító nem veszi észre, hogy lakásunkban a bojler egy órával korábban a mi hibánkból robbant felt. A magyar büdzsé és államháztartás (és emiatt a magángazdaság kis-és középvállalkozói szektora), valamint a társadalom- és nyugdíjbiztosítás rendszere hosszú ideje lejtmenetben van. A kádárizmusból eredeztethető strukturális nyavalyákra rátett több lapáttal, hogy az állam – ésszerű reformok helyett – túlköltekezett.

Fletót idézve „engedtük, hogy a politikailag szükséges a gazdaságilag lehetséges fölé kerekedjen”. A szisztéma már a robbanáspontig feszült. Rendszerszintű változtatásokat igényelt a helyzet. De azokat csak szavakban hangoztatták, vagy a részleges korrekciókat is visszacsinálták (pl. egészségbiztosítás). Úgy látszott, a kórház- és nyugdíjkassza szép lassan agyonnyomja a költségvetést. Ekkor azonban feltűnnek a zuhanó tőzsdei mutatók a horizonton. Ami nagyjából azt jelenti, hogy kiadási oldalon tartalékképzés szükséges a potenciális pénzügyi konszolidációhoz. 

Innentől kezdve a válságeufóriában úszó Gyurcsány az összes lépésének okaként megjelölheti a nyakunkba szakadt krachot. Ez a valódi oka a Nemzeti Csúcsnak is. A miniszterelnöknek van oka a „hurrápesszimizmusra”. Csak hadd gyűrűzzön be a válság, legfeljebb meglovagoljuk a politikai hullámait. Dolgát megkönnyíti, hogy Orbánék adócsökkentést követelnek, de nemigen beszélnek róla, hogy annak árát miképpen fogják megfizettetni. A költségvetés jóléti részének lefaragásával?   A 13. havi nyugdíj megvonásával, bérstoppal és leépítéssel a közszférában, az önkormányzatok, a gyógyszerkassza vagy a felsőoktatás támogatásának csökkentésével? Nem lehet mindenkinek kedvére tenni. El kell mondani, kik állják a közteherenyhítés cechjét. Egyetemisták? Idősek? Közalkalmazottak? Orvosok? Betegek? Valakinek kell. Éppúgy, ahogy családi körben is eldöntendő, a gyerek zsebpénze, a feleség szolárium-bérlete vagy apuka horgászklubtagsági díja bánja a hiteltörlesztés emelkedését. Lehet választani.

A Fidesz azt kommunikálja, senkitől nem vesz el egy fillért se, a korrupció megfékezésével, a fekete gazdaság kifehérítésével, a túlburjánzott adminisztráció leépítésével, a piár-költségek visszafogásával teremtené elő az adócsökkentéshez szükséges pénzt. E célokat   - bármilyen kívánatosak is - nem lehet egy-kettőre megvalósítani, az adócsökkentést viszont azonnal bevezetnék.   Az eredmény csak a költségvetési deficit súlyosbodása lehet. Ha a Fidesz nem tudatja, kitől mennyit vonna meg, ziccert ad a kormánypártiaknak. Akik mondhatják, „Orbán mindenkitől rengeteget elvenne”. Ergo, nem biztos, hogy politikailag középtávon is rentábilis ez a taktika.

Mivel a világgazdaság hitelbősége oda, csak a piszkos trükkök százai maradtak. Félő ugyanis, hogy a kormánynak még úgy se lesz mersze igazi reformlépésekre, hogy azok negatívumait ráfoghatja a szabadpiacra.

Papp László Tamás