Magyar iskolások Szlovákiában.

Mint a magyar külügyminiszter elmondta „egyre inkább úgy tűnik, hogy a szlovák kormány diszkriminálja a magyar iskolákat az uniós támogatások elosztásánál. Magyar iskolák eddig egyáltalán nem kaptak az uniós pályázatokból, a pályázati pénzek nagy részét pedig már szétosztották. Ráadásul a nagyberuházások zöme elkerüli a magyarok lakta vidéket.”

Változást a Brüsszelben lezajlott külügyminiszteri találkozó sem jelentett. Tetejébe úgy látszik: ami Schüsselnek tilos volt, az Ficonak megengedett. Ausztriát az Unió összeurópai szankcióblokád alá vonta Haider kormányra jutása miatt. Ellenben Szlovákiára nagyságrenddel enyhébb büntetést mértek a hungarofób ultrajobb „Marcia su Bratislavá”-ja után.(Mussolíni Marcha su Romá-ja után szabadon) Nem volt intézményes retorzió, sőt. Ficoékat még az Európai Szocialista Párt sem zárta ki a kontinentális baloldali gyűjtőszervezetből. A máskor ennek töredékéért fasiszta veszélyt kiáltó politikusok gyanúsan csendben vannak. Mindennek ígyen való alakulása persze nem csak brüsszeli, de anyaországi felelősség is. A Pozsonynak címzett kritika iránya helyes, csak önmagában nem elég.

Hogy Nyugat-Európa miért nem töri kezét-lábát Pozsony szégyenpadra ültetéséért, nehezen érthető, de megmagyarázható. Északi szomszédunk az utóbbi időben a régió minta tőkebefogadójává vált. Felszívta a befektetéseket, mint a spongya. A kevés prosperáló ország egyike. Brüsszel – a mélyülő recesszió, aztán a heveny pénzügyi zuhanás idején – nem akar etnikum-és államközi konfliktust a délszláv térséghez viszonyítva békeövezetnek számító Kárpát-medencében.

Eurokratáinkat ugyanazon ásatag szemlélet vezérli, mint a rendőröket nem is oly rég a családon belüli erőszaknál. Mondván, ők csak akkor lépnek közbe, ha már vér folyik. Részben eme ön-és közveszélyesen halogató taktika folyománya lett a jugoszláv polgárháború is. Bosznia esetében kiderült: Európa képtelen volt megfelelően kezelni a népirtás fenyegetését. Az Unió látszatmentségként hivatkozhat arra, nem kívánja, hogy pont a drasztikus ellenlépések következtében váljon Fico „tátrai Milioseviccsé”, országa pedig a Kárpátok Szerbiájává. Óvakodik Belgrád és Moszkva halálos ölelésébe taszítani őket. Az igazi ok viszont egyszerre prózai és irracionális.

A nemzetközi baloldal köreiben dogma rangjára emelkedett, hogy a fasisztoid tendenciákat mindig jobbról bátorítják, patronálják, legitimálják. Kétségtelen, bizonyos jobboldali pártok nem vonnak egyértelmű határvonalat, nem zárják karanténba saját fundamentalistáikat. Csakhogy Délkelet-és Közép-Európában posztkommunista-szocialista erők is támogatták a sovinizmust. A magyarellenes pogromlégkört saját céljaira használó Iliescu, az etnikai tisztogató Milosevics, a Tiso szellemi jogutódjaival összebútorozó Fico valamennyien a szovjet típusú állampártiság, a diktatórikus baloldaliság neveltjei. De az egykori európai – leginkább a francia – „hasznos idióta”, társutas értelmiség a mai napig képtelen belátni: az eltűnt vasfüggöny mögötti sajátjai legalább annyiszor nyitottak az idegengyűlölet felé. Felmérések szerint előítéletességben nincs hatalmas különbség a jobb-és baloldal szavazóbázisa között.

Ráadásul minek tegyen bármit is az Unió, ha idehaza sincs egységes fellépés a határon túli kisebbségeink védelmében. A jobb felől a magyarságpolitika nagyrészt – tisztelet a kivételnek - pótcselekvés. Öncélú magyarkodás, Trianon-pszichózis, irredenta emlékműavatások, csapongó árvalányhajas nacionalizmus. A Horthy-éra revíziós politikájának kritikátlan magasztalása. Mely a „puha irredentizmus” olyan emocionális, ám gyakorlati síkon hajítófát sem érő megoldásokkal kísérletezik, mint a státusztörvény vagy a kettős állampolgárság. A jobboldal többnyire érzelmi alapon közelíti meg a határon túliság dilemmáit. Pozitív sztereotípiákkal idealizálva a külhoni magyarságot. A „nemzeti oldal” sajtótermékeiben a székely, a csángó olyan természetfeletti hérosz, mint a Pravdában a munkás.

Csakhogy ezt jórészt azért tehetik, mivel a balliberális oldal zavartan hallgat, amikor ilyen nemzeti sorskérdések jönnek szóba. „Fő a jó szomszédság, ne bolygassuk történelmi sérelmeinket.” Olyan véleményformálók, akik a szóbeli, tettlegességig nem elmenő – jogosan elítélendő - zsidózástól is gázkamrákat vizionálnak, teljesen közömbösek, mikor (gyakran határunktól alig pár kilométerre) embereket vernek, diszkriminálnak, nyelvhasználatukban és kulturális önkifejezésekben gátolnak. Nemigen láttuk a petíciókhoz, tiltakozásokhoz amúgy magas ingerenciával viszonyuló balliberálisokat a szlovák nagykövetség előtt demonstrálni.

Pozsony észre térítéséhez diplomáciai aprómunka szükségeltetik. Hazánk küldöttei ott ülnek az euroállam testületeiben. Meg kell találni azon érintkezési pontokat, amelyeken keresztül Szlovákia rávehető az általános emberi (és kisebbségi) jogok respektálására. Itt vannak az uniós pénzek. Melyekért ádáz harc folyik az országok közt. Ha dokumentáltan bizonyítani lehetne: Szlovákiában nemzetiségi alapon, szelektálva osztogatják azokat, ezt végtelenített lemezként kellene ismételgetni Brüsszelben. Lassanként oldalunkra állítani az Uniót. Ehhez persze a kölcsönös élőítéletek feloldására volna szükség.

Papp László Tamás