© Fazekas István

Stadler János egykori Versenyhivatal-elnökhelyettes felrója nekem és a témában ugyancsak Kaderják Péternek (l. a csatolt cikket, Egy köztörvényes törvényéről), hogy „ panaszáradatot zúdítanak a rabló államra, amely ártó és/vagy pancser módon akar beavatkozni a gazdaságba. A felvetett ötletek sem tűnnek megnyugtatónak.” Hogy aztán – immár csak nekem címezve – elmondja, „PLT szerint a jelentős fűtés-takarékoskodáshoz már rég meg kellett volna valósítani egy kiterjedt napkollektor-programot (az átlagfogyasztók pénzéből?), elfeledkezve arról az éghajlati adottságról, hogy hazánkban a napsütéses órák száma inkább csak a nyári hónapokban teszi lehetővé, és akkor is csak a használati melegvíz ellátás elfogadható biztosítását az említett panelházak számára (nem inkább azok szigetelését kellene először megerősíteni?).”

Stadler kritikájának formai jogossága részben megáll. Cikkemben azt írtam, hogy – önmagamat idézve:- „ a nyugati civilizációban az 1973-as olajárrobbanás óta – idestova harmincöt éve – mindenki tisztába jöhetett vele: a fosszilis energiamezők végesek, így egyre drágábbak lesznek. A regnáló kormányzatnak hat éve volt rá, hogy felgyorsítsa a fűtéskorszerűsítési, lakossági energiatudatossági programokat. Energiagyűjtő napkollektorokat telepíthetett volna panelházak tízezreinek tetejére. Véget vetve hő-és gázpazarló fogyasztási mentalitásunknak. Hogy minél nagyobb szelet legyen az energiatortából alternatív forrásból.”

Tisztább lett volna úgy írni, „például energiagyűjtő napkelloktorokat telepíthetett…” Merthogy tény: a napenergia az alternatív fűtésgazdálkodásnak csupán egyik, nem pedig egyetlen eszköze. (Bár ha csak a víz lenne melegíthető ilyen forrásból, az is jelentős dolog.) De értelemszerűen jómagam is a hőszigetelést tartom fontosabbnak. Megjegyzendő, a „fűtőhő-szökés” akadályozása és alternatív energiatermelés nem zárják ki, inkább szemléletileg hangsúlyossá teszik egymást.

Stadler felteszi a kérdést, miből kéne napenergia-programot realizálni, talán „az átlagfogyasztók pénzből?”

Javasolnám, rakjuk már lomtárba az ilyenfajta kérdésfelvetéseket. Persze hogy a fogyasztók pénzéből kéne megvalósítani. (Nemcsak ezt, de generálisan a fűtésmodernizációt.) Mi egyébből lehetne? A közberuházásokat is a végfelhasználók fizetik. Ha nem (teljesen) befizetett adójukból, úgy (részben) önerős finanszírozásban. Mivel a közterheket drasztikusan továbbnövelni nemigen lehet, államunk csak jelentékeny kiadáscsökkentés révén pörgethetné csúcsra a távhőprogramot. Vagyis, ha elmondaná polgárainak, nincs 13. havi nyugdíj, esetleg megszűnik alanyi jogú családi pótlék, netán a térítésmentes diploma és háziorvos is, százezer közalkalmazotti státusz megszűnik, viszont – többek közt - olcsóbb áron fűthettek. De ezt nem fogja bevállalni.

Csakhogy nem lehet egyszerre mindent. Jólétileg túlköltekezni és mellette a büdzsétől várni energiaár- és távfűtésgondjaink díjmentes kezelését. Ez nem jelenti azt, hogy tisztelném azt a hagyományos módszert, amivel a költségeket ráterhelik a lakosságra. Aligha kérdés: a pártállami rendszer energia-és közműpolitikája – enyhén mondva - nem ösztönzött takarékosságra. A panelházi lakásokban többnyire nemigen volt gáz-és vízóra (jelentős hányadukban gázfogyasztás-mérő ma sincs), a fogyasztókra mesterségesen lenyomott átalánydíjat szabtak ki. Így aztán – mivel az őskori nyílászárókon a radiátorok melegének tetemes százaléka elszökött – hidegebb napokon a konyhában tárva-nyitva, ütközésig feltekerve ment a gáztűzhely sütője, azzal pótolván a hőveszteséget.

Kétségtelenül igazságtalan, hogy a szocializmusban rablógazdálkodást folytató állam és a közcégek a piacgazdaságban előre a fogyasztókkal szurkoltatják le a lakásokhoz szükséges drága mérőeszközök, szigetelőtechnológiák, stb. árát. Ezen, gyakran több százezer forintot kitevő költségek a legnagyobb akadályai az energiapazarlás visszaszorításának. Nyilván a legvégén mindig az ügyfél tejel. De igazságosabb (lett) volna, ha a közművek, ingatlankezelők a már ’90-es évek elejétől teljesen megelőlegezik a lakóknak a dolgot. Utána beépíthették volna hozzájárulásukat az előfizetési díjba, lakbérbe,   a havi törlesztő-részletbe.   Nyilvánvaló, ez csak úgy lehetséges, ha az állam adókedvezménnyel, pályázati támogatásokkal karolja fel az ilyen fizetéskonstrukciókat. Ekkor persze nagyságrendekkel kevesebb jutott volna politikai célú, voksvásárló osztogatásokra. De közembereink mindezt nem vállalták. Így hát a fűtésoptimalizáló projektek csigalassan, kedvezőtlen feltételekkel, megkérdőjelezhető hatékonysággal döcögnek. Sok helyen ezentúl sem nyílik mód az egyéni fogyasztás lemérésére.

Az ún. költségelosztás gyakran nem lakásra, csupán házra vonatkozik. Tehát az egyéni hőszabályozás nem jelent egyéni fogyasztásmérést. A tömb hőmennyiség-felvételét „mázsálják” és dobják szét a lakástulajdonosok között, függetlenül attól, mekkora eltérés lehet az egyes fogyasztók között.

Legvégül - de nem utolsósorban – reagálnék Stadler János ama versenyellenes érvére, miszerint „itt bizony természetes monopóliumok működnek, és mint tudjuk, ez azt jelenti, hogy nem lehet egyszerre két gázellátóval vagy távhő szolgáltatóval folyamatos kapcsolatban állni, és mindig attól venni a gázt vagy a hőt, amelyik olcsóbban adja. Egyrészt egyik sem adja olcsóbban, mert mondjuk a befektetésnek és/vagy a magas profitnak mindegyiknél meg kell térülnie, másrészt pl. egy távfűtőmű vagy fűtőolajból, vagy gázból termeli az energiát, és azok beszerzési ára messze keményebb feltételeket diktál, mint amit ügyes árpolitikával feledtetni lehet az ügyfelekkel.”

Szerintem, amiről vitapartnerem beszél, az nagyon is természetellenes egyeduralom. A közműszektor egy részének privatizációjakor jött a groteszk szituáció, hogy állami monopóliumból magánmonopóliumok lettek. Mindezt azon demagóg szöveggel alátámasztva, hogy „úgysincs két konnektor (vízcsap, fűtőcső, gázvezeték).” Nem is kell. Le kellett volna választani az energiatovábbítást az energiakereskedelemtől. Bárki vehetne nagykereskedőként gázt, áramot, hőt, stb. Amit utána fuvardíj lerovásával juttathat el ügyfeleihez. A házhozszállítást külön cég intézné (úgy, mint a banki utalásokat továbbító elszámolás-forgalmi központok.) Mellesleg, árban is lennének különbségek. (Ahogy regionális távfűtővállalatoknál jelenleg is vannak.) De még ha nem volnának, ezer dologban lehet differencia két cég összehasonlításában. Pl. ügyféllel való bánásmódban, rugalmasságban, hozzáállásban, segítőkészségben. Nem mindegy, hogy amennyiben télvíz idején eltörik a radiátor, a szolgáltató gyorsszervize fél óra vagy fél nap alatt jön ki. Jó hát a választék többszólamúsága.

Papp László Tamás