Félreértés ne essék: korántsem azokkal van baj, akik lehetséges forgatókönyveket mérlegelnek. Hanem az olyan mentalitással, amely a politikailag motivált előfeltevéseibe illő változatot sugallja, sulykolja, görcsösen lepasszolva bármilyen felmerülő kételyt. Politikusok nyilatkoznak ilyenkor érdekeiknek megfelelően. Pragmatikusan dekázva azon: sajtóközleményeikben kiket valószínűsítsenek tettesként. Mi hoz több voksot? Ha köztörvényes ügyként vagy amennyiben szélsőséges erők támadásaként diagnosztizálják? Elfogult, zsigerből tüzelő újságírók hegyezik írószerszámaikat. Az ilyen hozzáállás – finoman szólva – nem könnyíti a rendőri munkát. Lakosságunkat pedig tovább hiszterizálja.

Vegyük a tényeket: ismeretlen gyújtogatók lőfegyverrel megöltek két embert a Borsod megyei faluban. Motivációjuk feltárása, a bizonyítékgyűjtés jelenleg is zajlik. Természetesen a nyomozati felderítés szempontjából nem mindegy, behatárolható-e a gyilkosság kiváltó oka. Ugyanakkor erkölcsi szempontból lényegtelen, faji vagy pénzügyi indíték vezetett a halálukhoz. A tettesek elvetemült szociopaták, akiknek életük alkonyáig fegyházban a helyük. Hisz a meggyilkoltat aligha vigasztalja, hogy nem a bőrszíne végett „csak” köztörvényes szándékból oltották ki az életét. S ez fordítva is helytálló. A halál nem kevésbé gyötrelmes attól, hogy nem piszkos anyagiak, hanem mocskos világnézet okozza. Amennyiben pedig brutális uzsoragengszterek törnek rá egy cigányemberre, szerencsétlen honfitársunk biztos, hogy nem sóhajt fel megkönnyebbülten: „Jaj, már azt hittem, a szkinhedek azok!” Ilyenkor a tendenciózus spekulálás, a tények nélküli, egyoldalú feltételezgetés csak a tettesek malmára hajtja a vizet.

A gyilkosságok helyszíne © Pusztai László

Nem csoda, hogy az USA államaiban történt bűnesetek vádlottjairól ítélő esküdteket légmentesen izolálják a külvilágtól. Ugyanis nem szabad, hogy a cselekményről született cikkek, tudósítások hipotézisei befolyásolják őket. De az áldozat hozzátartozóit, a lehetséges tanúkat, az ügyben vizsgálódó rendőröket (illetve az eljárást felügyelő ügyészeket) nem zárhatjuk el a médiától. Márpedig a rokonok és a szemtanúk vallomásaira öntudatlanul is hat a bűncselekménnyel kapcsolatos társadalmi (és belpolitikai) elvárások légköre. Ha a közvélemény rendületlenül nyomatja saját változatának mutációit, a meghallgatottak (átlagemberi konformizmusuk folytán) azonosulhatnak a vélt igénnyel, hogy kik „legyenek” a tettesek. A tettesekről (és az áldozatokról) a családtagok és potenciális tanúk fejében élő képek rendkívül csalóka, illékony valamik. Miután azt harsogja a sajtó, hogy rasszista orvtámadás volt, a segítőkészségtől túlbuzgó lakókörnyezet egyik-másik tagja az ultrajobbosok haj-és egyenruha-viseletével ruházhatja fel a sötétben (vagy takarásban) a háznál látni vélt figurákat. S ugyanez fonákban: ha uzsorásokat hoz ki tuti biztos elkövetőnek valamelyik bulvárlap, az egyik falubeli majd határozottan állíthatja, amit valójában csak másodkézből, pletykaszinten hallott, miszerint valamelyik áldozat nagy összeget kölcsönkért valakiktől.

Krimináltaktikai öngyilkosság, ha a nyomozó előítélettel, látómezejét szűkítő koncepcióval indul a bűnös után. Főleg, mikor ez onnan táplálkozik, hogy a kormánynak, az ellenzéknek (és a nagyközönségnek) előre legyártott tettesjelöltjei vannak. A rendőr is ember, nem pattan le róla simán a külső presszió. Különösen, ha felsőbb utasításra, szakmapolitikai prioritás alapján mindenáron elkövetőt kell produkálni. Emlékezzünk csak vissza, milyen eredményhez vezetett a frusztrált teljesítményhajsza a móri ügyben. Vagy gondoljunk bele, hová jutottunk a bizonyítatlan teóriák rögeszmés szajkózásával a Zsanett-és Mortimer-ügyben. Az olvasó-és nézőközönség mindkét esetben készpénznek vette a tetszetősen csengő esetlegességeket. Hogy aztán kiderüljön: bizony a dolog korántsem egyértelmű. A hazai elemző-trendjelző, kommentáló újságírás gyermekbetegsége, hogy lezáratlan, megfejtetlen ügyekben is túlfejlett, vízfejű prekoncepcióval bír. Eljátssza a jól értesült nagymenőt. Gyanúba fog, vádat emel, ítéletet hirdet és végrehajt. Mindenáron rátukmálná olvasóira a Végső Igazságot. Holott nem kell szégyellni bevallani a tudáskereső tudatlanságot. Hogy gyakran csak spekulálunk, forgatókönyveket próbálgatunk, néhány mozaikdarabból illesztgetjük össze a hiányos kirakóst. Be kell vállalni, hogy több (sok) lehetőséget is elképzelhetőnek tartunk. Mi több: időnként - adathiány végett - sehová nem tesszük a garast. Nem árt, ha megengedjük önmagunknak a bizonytalanság, a sötétben tapogatózó, nyitott hipotézisek, az elfogulatlan, politikai célhoz nem kötött spekuláció luxusát.

Merthogy egyébként a gyilkosokat segítjük. Ha gazdasági bűnözők ölnek, látván a rasszizmusverzió terjedését, elhelyezhetnek ilyesmire utaló hamis bizonyítékokat. A fasiszta terrorizmus viszont – konspirációs okokból - azt a látszatot gerjesztheti: „a cigányok egymást öldösik”, nincs itt semmiféle etnikai mozzanat. Pont azért, hogy ne lehessünk manipuláció áldozatai, mi ne zárjunk ki egyetlen variánst sem. Így vegyük fontolóra azt is: talán harmadik, eleddig ismeretlen szándék munkált a gyilkos kezekben. Alaptalan elméletgyártás helyett a tényekre figyeljünk. Ezzel tartozunk a halottaknak.

Papp László Tamás