A tanulságos mesét Szűcs Erika szociális és munkaügyi miniszter adta elő az Út a munkához című programról november 12-én tartott előadásában, a Politikatörténeti Intézet tanácstermében, csak úgy, közbeiktatott betétként. A szakszervezeti tisztségviselőkből és újságírókból álló hallgatóság nem figyelmeztette a politikusasszonyt, hogy a súlyosbodó gazdasági válság közepette, miközben a regisztrált munkanélküliek aránya már nincs messze a nyolc százaléktól, az életkép túlzott optimizmusról tesz tanúságot. Valójában már akkor is túlságosan optimistának számított volna, amikor a magyar gazdaságnak jobban ment, és a nagy multinacionális cégek sorra hozták létre az autógyáraikat, melyek viszonylag kevés embernek, leginkább a helyben lakó fiatal szakmunkásoknak adtak munkát. Soha nem fizettek annyit, hogy a távolról érkezetteknek gond nélkül futotta volna albérletre és új kocsira. Most aztán, hogy a multik is hozzákezdtek a leépítésekhez, elsőnek épp a nyugati piacra termelő autógyárakban, végképp nem nyújtanak túlságosan megnyugtató perspektívát a kelet-magyarországi fiataloknak.

Amúgy a miniszterasszony hangsúlyozta, hogy előadásának tárgya nem a munkahelyek megtartása (erre 70 milliárd forintot szánnak az EU-támogatások átcsoportosításból). Az Út a munkához programja a legszegényebbek és a leghátrányosabb helyzetben lévő mintegy kétszázezer, szociális segélyben részesülő ember foglalkoztatásáról szól. Túlnyomó többségük nyolc általánossal, vagy még annál is alacsonyabb végzettséggel bír, 40 ezren rendelkeznek valamilyen szakképzettséggel, 8 ezernek érettségije, 2 ezernek pedig diplomája van.

Ismeretes, hogy Magyarországon alacsony az aktív dolgozók aránya, alig haladja meg a felnőtt korú népesség 61 százalékát, ami az EU tagállamok között példátlanul alacsony. (Nálunk az érettségizettek és a diplomások körében a foglalkoztatottság aránya megfelel az EU-s átlagnak. De a nyolc osztályt végzetteknél az aktivitás csak huszonöt százalékos, és tíz százalékos azoknál, akik még annyit sem tanultak.) Az inaktivitás növekedése sajátos „válasz” volt a rendszerváltásra, s túlterheli a szociális ellátórendszert, állította a miniszterasszony. A legrosszabb a helyzet a 47 leghátrányosabb helyzetű kistérségben, Északkelet-Magyarországon, a Dél-Alföldön és a Dél-Dunántúlon. Növelni kellene a képzettségi szintet, több jó szakmunkásra lenne szükség, de sem a szakképzés, sem pedig a felnőttképzés (átképzés) nem képes arra, hogy használható szakmát adjon a leghátrányosabb helyzetű csoportok tagjainak kezébe.

Mintegy 440 ezer munkanélküli, illetve rendszeres szociális segélyben részesülő ember van Magyarországon, közülük minden második egészségügyi okok miatt nem képes dolgozni. De a többieket be lehet, és be is kell vonni a közfoglalkoztatásba, és az önkormányzatok segítségével munkalehetőséget kell teremteni a számukra. Az „Út a munkához” program keretében 63 ezer ember egész évi, hat órás foglalkoztatását akarja biztosítani a kormány. Jórészt azokét, akik a leghátrányosabb kistelepüléseken élnek, és akik így a munkájuk révén tisztes jövedelemhez jutnak, és a munkaügyi és szociális társa reményei szerint idővel visszatalálnak majd a nyílt munkapiacra.

Most, hogy „beütött a krach”, a tárca át akarja csoportosítani az állami költségvetésből a segélyre és a közfoglalkoztatásra elkülönített összeget. Az összeg, 97 milliárd forint, változatlan marad, de megváltozik az arány: eddig 80-20 százalék volt a segély javára, jövőre ez az arány 50-50 százalék lesz. De hogyan lehet értelmes munkát találni a képzetlen embereknek? Szűcs Erika, aki hosszabb ideig Miskolc alpolgármestere volt, saját tapasztalata alapján nem javasolja egyetlen önkormányzatnak sem, hogy köztisztasági munkákat végeztessenek a közmunkásokkal: olcsóbb és hatékonyabb ugyanis géppel söpörni. De akkor mégis, miféle munkát végezzen az a 69 ezer, zömmel képzetlen, és a rendszeres munkavégzéstől elszokott közmunkás, akiknek legnagyobb része hátrányos helyzetű körzetekben, kis településeken lakik, ahol szinte alig van munkaalkalom, még a jól képzett, fegyelmezett munkások számára is?

Szűcs Erika bízik az önkormányzatok, illetve az Állami Foglalkoztatási Szolgálat menedzsereinek találékonyságában. Az emberben azonban kételyek támadnak, különös tekintettel arra, hogy az önkormányzatok, melyek a közmunkát kellene szervezniük, maguk is elszegényedtek, le kell mondaniuk az intézményeikről, jó néhány csődbe is ment már. A miniszter asszonynak felvetettem kételyeimet.
 
- Megbirkóznak-e a kisebb települések vezetői a közmunka megszervezésével, miközben a településeiken működő kisvállalkozások a túlélésért küzdenek?

Szűcs Erika: A rendszeres szociális segélyre jogosultak foglalkoztatását nemcsak az önkormányzatok szervezhetik meg. A benyújtott törvényjavaslat szerint ezt a feladatot rábízhatják más szervezetekre, intézményekre, köztük az Állami Foglalkoztatási Szolgálatra. Ösztönözzük a kistérségi szintű, közös foglalkoztató cégek létrehozását, melyek több településen is képesek megoldani a közfoglalkoztatást. Közmunkák finanszírozására országosan ötvenmilliárd forint áll majd rendelkezésre, a mai tizenötmilliárddal szemben. Úgy gondoljuk, nincs rendjén, hogy évi hatvanmilliárd forintot fizessünk ki szociális segélyre ép, egészséges embereknek, anélkül, hogy lehetővé tennénk a számunkra, hogy értelmes, az emberi méltóságukat nem csorbító munkát végezzenek. Bizalmat kell önteni ezekbe az emberekbe, mondván: "téged nem vett fel sem az egyik, sem pedig a másik vállalkozó, de nekünk tetszel! Nekünk hasznos vagy!" Tudja, hogy ez mennyit jelent majd a számukra? A rendelkezésre álló összegből nagy közmunkákat valósítunk majd meg, olyanokat, amilyeneket az államok válság idején szerveznek. Hatékonyabban, átgondoltabban költjük majd el a pénzt. Az eddig segélyből élőket a közösségek számára fontos munkák elvégzésére mozgósítjuk, s ezzel válság idején növeljük a helyi emberek szolidaritását, valóságos társadalmi paktumot hozunk létre a településeken.

- Mindebben mégiscsak kulcsszerepe lenne a kisebb önkormányzatoknak, melyek mostanában arra kényszerülnek, hogy felszámolják intézményeiket. Ezzel meglévő munkahelyek szűnnek meg, melyeket talán még meg lehetne tartani.

Szűcs Erika: Viszont a megmaradó kisiskolák személyzetét bővíteni lehet közmunkában foglalkoztatott emberekkel, például roma pedellusokkal, ami javítja a nevelés színvonalát. Ők mehetnének el például azokért a cigánygyerekekért, akiket a szüleik nem indítanak el idejében ez iskolába. Ehhez a munkához nem kell pedagógiai diploma, erre a munkára viszonylag rövid idő alatt fel lehet készíteni az együttműködő embereket.

Nyilvánvaló, hogy kívánatos, társadalmi szempontból hasznos lenne a meglévő önkormányzati munkahelyek megőrzése, mint ahogy az Út a munkához program megvalósítása is. Kár, hogy a falusi kisiskolák felszámolása, a kistelepülések önkormányzatainak elsorvasztása mindkét cél megvalósításával ellentétes. Úgy tűnik, a végiggondolatlan kormányzati szándékok gyakran saját magukat gyengítik, mert nem egy irányba mutatnak. Ilyen körülmények között a gazdasági válság következményeit hosszabb ideig érezni fogja a magyar társadalom, az állami „védernyő” lehetőségei pedig igencsak korlátozottak.

Pelle János