Gyurcsány az adótörvény-csomagot mutatja be Mekkora a válság? © MTI

A minapi gazdasági csúcson a miniszterelnök megnyitójában volt egy elsikkadó félmondat, amely szerint Magyarország a válság kezdetén áll. Ezt a mondatot ezúttal nem abból a szempontból tesszük mérlegre, hogy lám, milyen gyorsan revideálni kényszerült a kormány(fő) alig néhány héttel ezelőtt vallott álláspontját, miszerint aki válságot mond, az pánikot kelt. Azt szeretnénk röviden megvizsgálni, hogy – mint cseppben a tenger – hogyan mutatja az említett félmondat is a kormányzati kommunikáció lényegét, ami nem más, mint a társadalom egyre tudatosabb beavatása.

Manapság ugyanis egyértelmű, hogy a kormány – s a válság hatására még erőteljesebben – igyekszik beavatni a társadalmat – furcsa módon - saját viszonyaiba. A folyamat nem ma indult, hanem 2006-ban, bár tegyük hozzá, hogy akkor még korántsem tudatosan. Hiszen Gyurcsány Ferenc nem a nyilvánosságnak szánta őszödi beszédét, hanem – a nyilvánosságra kerülés után – belekényszerült egy folyamatos beavatási procedúrába. A szükségből aztán erényt kovácsolva a beavatás, a feltárás lett a meghatározó tényező, s az azóta egymást követő programok másról sem szólnak, mint hogy a kormányfő igyekszik új és új formában beavatni saját helyzetének megismerésébe a magyar társadalmat. A kérdés csak az, mit kezdjünk ezzel a beavatási szertartással, vagy még inkább az: miért van szükség erre az egyre erőteljesebben és egyre tudatosabban zajló kommunikációs stratégiára?

Ha valaki azt hinné, hogy itt pusztán csak egy egyedi jelenségről van szó, az tévedne. Magyarországon – véljük – nem is olyan egyedi dologról van szó. Két fontos szereplő kell hozzá. Kell egy mindenkori kormány és kell egy társadalom. S a két tényező között egy történelmileg kondicionált alárendelő viszony. Magyarországon úgy alakultak a történelmi körülmények, hogy mindig is szükség volt egy rendszert (olykor válságot) menedzselő nagy kormánypártra. Ezt nem nagyon lehetett leváltani, viszont megújulni sem nagyon tudott. Időnként elszaladt vele a ló, ami egyre növekvő államháztartási hiányban és hitelválságban öltött testet. Ilyenkor a jó magyar történelmi kormányok mindig beszédesebbek lettek, és elvárták, hogy a nemzet, a társadalom (s persze az ellenzék) zárkózzék fel mögéjük. Együttesen kezeljék a válságot. Ezek az „örök” kormánypártok megengedhették maguknak azt a luxust, hogy időnként őszintébbek legyenek, mint korábban, s kimondjanak olyan tabukat is, amelyeket „normál” időkben ki nem mondtak volna.

A másik szereplő ebben a történelmi játékban a társadalom, amelynek nagy része általában nem értette, mit is akarnak a kormányai. Nem szerette a kormányokat és sokszor ellenállt, bármit is akartak azok. Nem csak ma adóznak kevesen nálunk, de mindig is kevesen adóztak. Nem csak ma állunk messze a piacgazdaságtól (hogy a globális gazdaságról ne is beszéljünk), hanem soha nem is álltunk közel. Csak illúzió volt, hogy a rendszerváltás nyomán ezek a történelmi determinációk egy csapásra kikerülnek a magyar politikából.

Nem kerültek ki. Csak a 90-es években még nem tudtuk, hogy az MSZP lesz az a párt, amely demokratikus keretek között továbbviheti ezt a menedzseri és beavatási hagyományt.

Holott láthattuk: a 90-es évek végére az MSZP visszanyerte korábbi kondícióját, s napjainkban nem csupán azért működhet viszonylag zökkenőmentesen a kisebbségi kormány, mert rendre külső támogatást kap. Hanem azért is, mert „beállt” abba a történelmi trendbe, amelyben korábban hol bal-, hol jobboldali (általában jobboldali) pártok és kormányok álltak, s amelyeknek legerősebb vonása felvilágosítói-beavatói monopóliumuk továbbá az információk „csöpögtetésében” alkalmazott taktikájuk volt. Mert akinek információja van, az meg is válogathatja, mikor, miből és mennyit hoz a nyilvánosságra. Csak ő teheti ezt. 1867 után a jobboldal volt monopolhelyzetben s a két háború között is. A Kádár-korszakban a baloldal. A mai baloldal azonban nem csupán a Kádár-korszaknak utódja, hanem – furcsa módon – mindazon korszakoknak, amelyekben léteztek rendszer-menedzser pártok.

Ma szinte kizárólag Gyurcsány Ferencnek és környezetének van meg az a tudása, ami jókora manőverezési-taktikázási lehetőséget is biztosít számára. Ő határozhatja meg, hogy mikor van, mikor nincs válság, mikor van a válság kezdete, és mikor van a vége. A miniszterelnök 2006 óta egyre többet és többet mond ki, egyre több mindenbe próbálja beavatni a magyar társadalmat, de nyilvánvalóan nem mindenbe. A beavatás tehát folyik, de ma is határt szab neki a miniszterelnöki- és párttaktika, másrészt a társadalom befogadóképessége.

Ez utóbbiban ma sem állunk jól: egy ennyire be nem avatott társadalommal borzalmasan nehéz lesz bárminő válságkezelést sikeresen megvalósítani. Mint ahogy 2006 óta nem lehetett a reformot sem. S talán joggal tételezhetjük föl, hogy a kettő között szoros az összefüggés: ha egy viszonylag egyszerűbb reformfolyamatnak is voltak súlyos társadalmi korlátai, még inkább vannak egy válság-elhárítási folyamatnak. Mindkettőnek határt szab a „befogadó”, a társadalom, amely ahhoz van szokva és szoktatva, hogy mindig „csöpögtetik” számára az igazságot vagy az információt. Tudjuk persze, hogy a népet nem lehet leváltani, ám áldozatvállalást is csak akkor lehet kérni tőle, ha „normál” időszakokban kialakul a valóságértelmezés stabil kultúrája, amely összeköti a politikai elitet és a társadalmat. Ha nem egy valóságértelmezési körben mozognak (azaz, ha teljesen más valóságot élnek meg ők ketten), akkor a tudatosan alkalmazott beavatási kommunikáció könnyen csődöt mondhat.

A jelenlegi magyar kormány – miközben látszólag jól veszi a válság támasztotta akadályokat – valójában saját követelményei teljesítésében a legbizonytalanabb: működésének figyelői nem tudhatják, hogy azt gondolja-e, amit mond, illetve, hogy meddig tartja érvényesnek saját kijelentéseit.