Gyurcsány Ferenc (balról) és Orbán Viktor. Válság idején közös pontokat kellene találniuk

Gyakran megesik, hogy a kormány és az ellenzék lépéseit és nyilatkozatait az aktuálpolitikai érdekek tükrében értékeljük, és a politikai elitet azzal a vádoljuk, hogy tetteiket és retorikájukat a pártpolitikai küzdelem pillanatnyi alakulása határozza meg. Persze az esetek egy jó részében erre minden okunk megvan, mivel a túlélés és a hatalomra kerülés abszolutizálása mára nem pusztán a mindennapok közpolitikájára nyomja rá a bélyegét, hanem áthatja a szakpolitikai viták jelentős részét is.

A pénzpiaci válság nézetkülönbségeit illetően azonban más a helyzet. A válságkezelésére vonatkozó megoldási javaslatok kapcsán körvonalazódó ellentét sokkal mélyebb gyökerű annál, hogy pusztán rövidtávú aktuálpolitikai megfontolásokra vezethetnénk vissza. Voltaképpen a növekedésösztönzés és az egyensúlyközpontúság hívei több mint másfél évtizedes vitájának újabb fejezete körvonalazódik a válság kapcsán, melyben az érvek és ellenérvek a szokásos mintázatot követik. A szereposztás sem tér el az eddig megszokottól: a kormányzat az egyensúlyteremtés és a monetáris stabilitás fontosságát hangsúlyozza, a jobboldal pedig a növekedésösztönzést kéri számon. Ráadásul ennek a vitának a magyar politika történetében nem pusztán évtizedes, hanem évszázados múltja van, ugyanis már a dualizmus idejében is e két szemlélet mentén alakultak a gazdaságpolitikai törésvonalak.

Első ránézésre egy egyszerű prioritásproblémáról van szó; az egyik oldal szerint az első és legfontosabb lépés a stabilitás megteremtése, és a növekedési kérdések csak ezután következhetnek, a másik oldal felfogása szerint viszont növekedésösztönzés nélkül nem lehet stabilitást teremteni, tehát először serkenteni kell a gazdaságot, és csak a növekedés bázisán lehet egyensúlyt elérni. A kölcsönös vádak ebben a szellemben születtek: a kormány szerint az ellenzék nincs tisztában a helyzet súlyosságával, és javaslatai (járulékcsökkentés, azonnali és drasztikus alapkamat-csökkentés) rövid távon is fizetésképtelenné tennék az országot. A Fidesz szerint a kormány politikája recesszióba taszítja az országot, és szociális válságba a társadalmat (megnöveli a munkanélküliséget, és ellehetetleníti a kis- és közepes vállalkozásokat).

De a prioritásproblematika csak a felszín, ami mögött valódi gazdaságfilozófiai ellentétek vannak. Az eltérő szemléletek ugyanis nem csupán a válságkezelés módszerének sorrendiségére terjednek ki, hanem másban látják a növekedés elsődleges motorját és a stabilitás fundamentumait is. Az elmúlt másfél évtized baloldali kormányai elsősorban az exportbővítéssel (és ehhez kapcsolódóan exportélénkítő árfolyam-leértékeléssel) kívánták felgyorsítani a növekedés ütemét, a jobboldali kormányok pedig belső keresletélénkítéssel és állami beruházásokkal.

Annak megítélése, hogy végül is melyik megközelítésnek van nagyobb létjogosultsága, már csak azért is nehéz, mert paradox módon pont a növekedésösztönző jobboldali kormánynak sikerült a GDP növekedési ütemét csaknem a felére letornászni, az azt követő baloldali kormánynak pedig kiemelt szerepe volt az egyensúly felborításában. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a gazdaságpolitikai diskurzus gyakran elszakad a valóságtól, és nem a tények, hanem a képzetek uralják. A Bokros-csomag éppúgy mitizálódott (pozitív és negatív értelemben egyaránt), mint a Széchenyi-terv, és a választópolgárnak egyre nehezebb feladat elválasztani a mítoszt a valóságtól.

Ahhoz, hogy Magyarország úrrá legyen a gazdasági válságon, először is le kell számolni a mítoszokkal és a hiedelmekkel. Rendkívüli veszélyeket hordoz magában, ha a politikai elit a válságot az eddigi hagyományokhoz híven, egyoldalúan, kizárólag az egyik szemléletmód (a növekedésösztönzés vagy az egyensúlyközpontúság) mentén akarja kezelni. Egy ilyen kiélezett makrogazdasági szituációban a kockázati tényezők megsokszorozódnak, ezért rendkívül fontos, hogy a kormányzatnak egyes lépéseit ne az elvek és beidegződések vagy a hatalompolitikai taktika, hanem egy a – helyzetre szabott – világos ütemterv szabja meg.

A magyar belpolitika egyik legnagyobb kulturális hiátusa, hogy hiányzik a problémaorientált megközelítés, és a legtöbb kérdéshez konfliktuskereső attitűddel közelít a politikai elit. A konfliktusok ugyanis alkalmasak arra, hogy a szembenálló felek újradefiniálják és átpozícionálják magukat, valamint a konfrontáció mindig jelentős identitásképző lehetőséget rejt magában. Nagy a kísértés tehát, hogy a válság nyújtotta konfliktushelyzetet mindkét oldal a maga javára fordítsa. A pártok részben engedtek e kísértésnek, a vita jelentős részben nem a megoldási javaslatokról folyt, hanem a felelősség kérdéséről, bűnbakkeresésről, és megindult az egymásra mutogatás szokásos rituáléja.

Pedig ezúttal minden eddiginél nagyobb szükség van a problémaorientált felfogásra. A válság kísérőjelenségei ugyanis csak most jelentkeznek, és minden elhamarkodott döntés a fizetésképtelenség határára sodorhatja az országot. Ezúttal a parciális megoldások nem jelentenek kiutat, a károk és kockázatok minimalizálásához a két megközelítés, a növekedésösztönzés és az egyensúlyközpontú szemlélet sajátos szinergiáját kell megteremteni.

Tulajdonképpen erre történt kísérlet a Gazdasági csúcson Bajnai Gordon részéről. Az általa felvázolt program ugyanis nagyszámú gazdaságélénkítő intézkedést tartalmazott (1400 milliárd forintos direkt forrásbevonás az uniós támogatások átütemezésével; a bankok kihelyezhető hitelállományának növelése; a támogatási intenzitás növelése; adóegyszerűsítés; kamattámogatási program a KKV-k számára; stb.), így talán nem meglepő, hogy a program tervezett lépéseivel és irányával a Fidesz fő gazdaságpolitikusa Matolcsi György is egyetértett, ugyanakkor hangot adott aggályainak a hitelesség és a bizalom tekintetében. Ezt a kifogást elintézhetjük azzal, hogy a kormánynak nyert ügye van, ha a Fidesz a válságkezelési programon csak ennyi fogást tudott találni.

Fontos leszögezni: a kormányoldalon eddig sem a programkészítéssel volt gond, hanem a kivitelezéssel (a miniszterelnök legutóbbi – sokadik – programja, a Megegyezés például csak pár hetet élt meg), és ez akkor is aggodalomra ad okot, ha ezt a programot nem a miniszterelnök jegyzi, hanem Bajnai Gordon. Mindazonáltal némi bizakodásra adhat okot, hogy a Gazdasági csúcson – ha konszenzus nem is alakult ki – a megfogalmazott megoldási javaslatok konvergáltak. Ez mindenképpen előrelépés.

Nem történt azonban haladás a szerkezeti reformok ügyében. Az ugyanis édeskevés, hogy a szereplők a csúcsokon és konferenciákon elismételgetik: szerkezeti reformokra márpedig szükség van. Sem a tervezés, sem az egyeztetés szintjén nem látszik előrelépés. A jelenlegi erőfeszítések egy alapvetően hibás struktúra életben tartására és toldozgatására szolgálnak, ahelyett, hogy a szerkezet kiigazítatását célozták volna meg. A szerkezeti reformok elindítására a következő választásokig kevés esély van, a halogatás viszont kétségessé teszi a válságkezelés hatékonyságát, sőt, sikerességét is.

Novák Zoltán