© Fazekas István

Nem volna haszontalan egy ilyen javaslathoz apróbetűs záradékot tenni, valami ilyesfélét: „Ön a referendum szándékának elfogadásával tudomásul veszi, hogy országának csúcsvezetői a mostanihoz képest is alulfizetett hivatalnokok lesznek. Akik az eddigieknél is könnyebben lepénzelhetőek.” De a Fidesznek - mivel indítványát leszavazták - nem kell szembenéznie annak következményeivel, hogy milyen demokráciagyilkos, populista láncreakciót generálhatna, amennyiben tényleg végrehajtanák a miniszteri illetmények „bérvisszafejlesztését” a hat évvel korábbi szintre. Mi azért csak próbáljunk belegondolni a dologba. Imádnivaló látni, amikor politikusok lovagolják meg a politikaellenességet.

Szinte valamennyi foglalkozási ág öntudatos művelőjére jellemző, hogy büszke hivatására, élvezi azt. Dicsekszik vele, milyen sokra vitte, mennyi nyeresége van, hány nulla díszeleg fizetési csekkje végén. Egyetlen kivétel van: a politikus.

Ahogy Bill Clinton egykori amerikai elnök mondta: „az igazat megvallva, a politikusok nem őszinték az emberekkel. Úgy tesznek, mintha utálnák a politikát: nehéz kereszt, de valakinek csak fel kell vennie. A valóság ezzel szemben az, hogy a legtöbb politikus imádja a politikát, és semmi pénzért nem csinálna mást.” Ráadásul a közember előtt nemcsak azt muszáj eltitkolniuk, hogy szeretik a hatalom gyakorlását, illetve az érte folytatott küzdelmet. Arról sem beszélhetnek, hogy nagyon is rászolgálnak a fizetésükre, kiérdemlik azt. Mi több, magasabb bér is jogos volna számukra. Ehelyett szégyenkezniük kell a különböző trükkök, például a juttatások sutyiban történő pótlása miatt.

Tegyük hozzá: hatalmi elitünk a versenyszféra jövedelemnívójával összevetve szegény rokon. Egy tízezer alkalmazottat irányító vezérigazgató a tízmillió ember sorsáért felelős miniszterelnök járandóságának többszörösét (adott esetben sokszorosát) kapja. (Persze legyünk igazságosak: a csapnivalóan dolgozó topmenedzsert a befektetők vagy részvényesek akármikor kirúghatják, míg a csalódást okozó „országmenedzsment” akár négy évig a nyakunkon maradhat.) 

Clintonnak igaza van, de kijelentése árnyalásra szorul. Ama megállapítása korrekt, hogy a politikusok jelentős hányadának szenvedélye a közélet. Hiába is ajánlanának nekik busás fizetést, zsíros privátpraxist – bár a kvalitásaik megvolnának hozzá -, nem váltanának. Csakhogy a pártpolitikai közszereplőknek létezik egy másik válfaja is. Akik azért csapnak fel hon- és városatyának/anyának, mert máshoz nem értenek. Vagyis képességeik alapján a magánszektorban aligha jutnának olyan pozícióhoz, fizetéshez, vezető beosztáshoz, mint a pártrendszerben. A párt- és kormányintézmények rendszerszintű betegsége a kontraszelekció. Mivel itt a döntések értelemszerűen nem (csak) racionális-szakmai, hanem világnézeti-politikai alapon (is) születnek, minden talentummal bíró demokratikus politikus körül létrejön egy holdudvar, nem feltétlenül a legtehetségesebbekből. Klikk- és brancsszellem gerjesztődik, a határozatok nem pragmatikus valóságlátást, hanem görcsös rokon- vagy ellenszenvet, személyzeti intrikákat tükröznek. Így a politikus előbb-utóbb saját és pártja érdekeivel szemben cselekszik.

Divatos szembeállítani az önös és pártszempontú érdeket az ország érdekével. Holott a kettő összefügg. Pontosabban az előbbiek feltételei az utóbbinak. Kizárólag olyan vezető tud a lakosságért cselekedni, aki pontosan tisztában a maga és követői önérdekeivel is. A demokrácia nem az elvont, (ál)naiv közjó bálványimádása, hanem önérdek és közérdek egyensúlya, összehangolása, kibékítése. Hiszen miként akarjuk a többiek érdekét képviselni, ha a magunkéval sem vagyunk tisztában? 

Ezért van objektív szükség a harmadik politikustípusra (még ha szubjektív igény jelenleg nem is mutatkozik rá.) Őneki - ellentétben a két fenti közemberfajtával - nem szenvedélye a politizálás, számára ez nem kenyérkérdés. Hanem meló. Ügyes, szolgálatra alkalmas technokrata. Háttérember, agytrösztmenedzser, tanácsadó, személyzeti kombinátor, szakpolitikus, párt- és kormányapparátusok szürke eminenciása, bizottsági ügygazda, frakcióvezetőségi elöljáró. Összekötő a karrier- és szenvedélypolitikusok között. Aki belátja, hogy itteni javadalmazása nem szárnyalhatja túl (sőt, nem is érheti el) a piaci béreket. De azt nyilván megkövetelheti, hogy alulról közelítse azokat. A politika is szakma, amit lehet jól és rosszul csinálni. Viszont minősége igencsak függ a negatív (kudarc elkerülése) és pozitív (megfelelő egzisztencia) ösztönzőktől. Akik evidenciaként szajkózzák, hogy az alulfizetett rendőr, orvos, közhivatalnok a vesztegetés melegágya, nem gondolják, hogy ez a politikusokra is áll? Az Orbánék pártjának javaslatában rejlő filozófia olyan, mint a képviselők visszahívhatóságának szorgalmazása. Tetszetős, felszínesen demagóg követelés, amely több problémát hoz(na) létre, mint amennyit ötletgazdái szerint megold. 

Csökkentsük a miniszterfizetést? Miért csak azt? Mi végre nem kurtítjuk az országházi tagok juttatását is? Ja, hogy az már sok tucat Fidesz-politikust is zsebbe vágóan érintene? Az országért áldozatot kell hozni, nem? Ha már demagóg, ne szűkkeblűen legyen az. Csonkoljuk drasztikusan a megyeszékhelyek polgármesterei, a megyei közgyűlési elnökök (általában a helyhatósági politikusok) bérét – hangoztathatná a legnagyobb jobboldali párt. De nem mondja, ugyanis azok többsége hozzá sorolható. S mivel pedig belementünk abszurdba, turbózzuk szürreálissá: vessék fogyókúra alá, illetve maximálják az ugyancsak közpénzből finanszírozott pártok elnöki, alelnöki, elnökségi, szóvivői, pártigazgatói gázsiját is.

Mindenki, akinek esze van, látja – a terv kiötlőit is beleértve –, hogy ez semmire nem jó. Az így összegyűlt pénzből még egy kisváros vagy kistérség néhány havi büdzséje se jönne össze. Ellenben még inkább rontaná a politika amúgy sem egetverő teljesítményét. Kiadáscsökkentő takarékosságra ugyanakkor szükség van. Például akképp, hogy belátjuk: nincs szükség 3200 települési, 19 megyei, 23 kerületi önkormányzatra. Ezek harmada-negyede is bőven elég lenne. Igaz, ennek reformja politikusi és közalkalmazotti állások tízezreinek megszűnését jelentené. A Fidesz környékén pedig akkor is nemzethalált, falurombolást emlegetnek, ha öt-hat elnéptelenedő, elöregedett aprófalu önkormányzatát, postahivatalát, közintézményeit összevonják. Holott már azzal többet spórolunk, mint ha az egész kormány rabláncon, kenyéren-vízen, társadalmi munkában robotolna. Realistaként tudjuk: ahogy a kormánypártiság tünetszintű velejárója a hatalmi gőg, az önkényes döntéshozatal, a közjó álcája mögötti intrika, úgy az ellenzék krónikus betegsége a teljesíthetetlen, de pont ezért népszerű agyatlanságok harsogása. Nincs is ezzel baj, ha alapjáraton marad. Nálunk viszont régóta csúcsra pörgetik az ön- és közsorsrontó irracionalitás motorját. Jó lesz ügyelni, mielőtt teljesen leég az abszurditás hajtóműve.